Tábori Zoltán: Bolhapiac (Fenékbélyeg)

Fenékbélyeg
– Van itt mindjárt öt is, aranyom – mondta a boltos hölgy a vitrinre mutatva, miután előadtam, hogy kis méretű, elegáns fém teáskannára volna szükségem, akkora űrtartalmúra, hogy energiapazarlás nélkül, csészénként főzhessek magamnak teát.
Alpakka teáskannák sorakoztak a vitrin középső polcán, szemre tetszetősek, csakhogy az oldalukon ott éktelenkedett a Pannónia Szálló tulajdonjogot hirdető, függőleges vonalkázású emblémája.

– Én nem ilyen hivalkodót szeretnék – mondtam. – Ne legyen rajta se felirat, se díszítés.
– Nem akarom rábeszélni, de már sokan nézegették ezt a pannoniás készletet. Rajta az előkelő származás látható jele. Pedigré. Aki egy ilyen kannából teázgatott, aranyom, annak bizony a legrangosabb szállodákban lesték minden kívánságát!
– Nem inkább azt lesték, nehogy elemeljen valamit? Már Rejtő’ Jenő is a szállodákból összelopkodott eszcájgról viccelődött.
– Ugyan már, kedvesem, hiszen a Pannónia Szálló már rég nem létezett, amikor maga megszületett. Magára a gyanúnak még az árnyéka se vetülhet.
-Akkor valamelyik felmenőmre. Más teáskannája nincs?
– Vanni van, de a pincében. Éppenséggel lemehet bogarászni, aranyom, de biztosíthatom, hogy az előkelő dolgok mind idefönn vannak.
Egyedül leengedett. Elképesztő, mi minden kacat volt odalenn. Mintha a történelem süllyesztőjébe merültem volna le. Végül az egyik polcon találtam egy összevissza horpasztott, megfeketedett teáskannát. Pontosan akkora volt, mint a pannoniások (30 cl), és a formáját nézve még bántalmazottan is kecsesebb. Csak azért nem mondom, hogy első pillantásra beleszerettem, mert ez a második vagy harmadik pillantásra történt, amikor megfordítottam, és az alját vettem szemügyre. Ovális keretbe foglalt parányi fenékbélyeg dobogtatta meg a szívemet. A pince félhomályában csak annyit tudtam kivenni az erősen kopott jelzésből, hogy Argentum, Arenteuil vagy valami hasonló. Úristen, mit találtam a lomok közé hajítva! Ezüstedényt! Egy francia ötvösműhely remekét!
Nagy erőfeszítéssel fancsali képet vágtam, felkaptattam a lépcsőn, és odamutattam szerzeményemet a boltosnőnek.
– Ez mennyi?
– Ezt a kriplit akarja elvinni? – bosszankodott. – És mi lesz a teázás főúri miliőjével? Mazochista maga?
– Nekem ez tetszik. Szeretem az ütött-kopott tárgyakat.
Úgy tartottam, hogy rá ne láthasson a fenékbélyegre, de egy hirtelen mozdulattal kiragadta a kezemből.
– Hát jó, arról nem tehetek, hogy magának nincs szépérzéke, de az már az én felelősségem, hogy hasznavehetetlen tárgyakat ne adjak el. Egyezzünk meg! Ha nem folyik, legyen a magáé egy ezresért. Ha folyik, nyolcért elviszi a legszebbik pannonost.
Hátramentünk a konyha sarokba. A kanna csodák csodájára kiállta a vízpróbát. De a boltosnő nem adta fel.
– Próbáljuk ki forró vízzel! Azt már lehet, hogy átengedi!
A kanna három helyen is behorpadt az illesztőgyűrűnél, mégsem eresztett. Biztosra vettem, hogy a nő most megnézi, miféle gyártó végzett ilyen príma munkát. De nem nézte meg.
Fanyalogva odaadta egy ezresért.
Otthon az első dolgom volt nagyítóval megnézni a jelzést. Annyira megkopott, hogy csak lupéval tudtam biztosan kiolvasni.
ARANYBIKA.

Megpucoltam. Szép, sötét alpakka színe volt. A fedelét kiegyengettem, hogy jól zárjon, és azóta is benne forralom a teavizet napjában többször is.
A Grand Hotel Aranybika Debrecenben ma is létezik. Teázgatás közben kicsit orgazdának érzem magamat.

(megjelent: Mozgó Világ, 2021. 4. szám)