Úszás után

-Ne mozgasd a fejed, szívem. Látod, a többiek már majdnem mind készen vannak. A kislány abbahagyta a hajladozást, megadóan tűrte, hogy az anyja előbb erre, aztán arra fordítsa a fejét a hajszárító alatt. A legtöbb gyerek már elkészült, félig magukra rángatott dzsekiben rohangáltak az uszoda folyosóján. Mindig mi maradunk utolsónak, gondolta, és érezte, ahogy izzadságcseppek […]

-Ne mozgasd a fejed, szívem. Látod, a többiek már majdnem mind készen vannak.

A kislány abbahagyta a hajladozást, megadóan tűrte, hogy az anyja előbb erre, aztán arra fordítsa a fejét a hajszárító alatt. A legtöbb gyerek már elkészült, félig magukra rángatott dzsekiben rohangáltak az uszoda folyosóján. Mindig mi maradunk utolsónak, gondolta, és érezte, ahogy izzadságcseppek csorognak a hátán. Amúgy is minden olyan párás itt, és akkor még a szárítók. Kedden és csütörtökön délután, amikor a gyereket úszásra hozta, mindig megfordult a fejében, hogy talán le kellene vágatni a kislány hosszú haját. Kínjában gondolt csak erre, és nem is túl komolyan, de elege volt már a vég nélküli hajszárításból. És a forróságból, amiről aztán ki kell menni a téli estébe. Mindenki autóval jár, ők meg nekifeszülnek a szélnek, miközben hallgatják a kocsiajtók csapódását.

– Nekünk miért nincs autónk? – kérdezte a lánya az első úszásórák valamelyike után.

– Mert nincs rá pénzem, kicsim. De a nagypapának van, úgyhogy ha nagyon kell, ő segít.

– Apának is van – tette hozzá a kislány. Erre nem volt mit felelni. Apának van. Meg másik felesége, másik kislánya, most azokat fuvarozza.

Mire kiértek a kapun, az eső is eleredt. Felhúzta a gyerek kapucniját, megigazgatta a sálját, kesztyűjét. Elindultak. Már a kerítés mellett lépkedtek, amikor megállt mellettük egy autó. Az ablak leereszkedett, az egyik uszodai apuka próbálta meg túlkiabálni az autók dübörgését.

– Gyertek, szálljatok be! Ugyanarra megyünk.

Az ajtót is kinyitotta, ők meg bekászálódtak a

hátsó ülésre egy zsákját szorongató kisfiú mellé.

– Hát ez nagyon kedves tőled, igazán – hálálkodott, és levette a lánya kapucniját, meg a kesztyűt.

– Ne viccelj! Ilyen hidegben! Még szép, hogy hazaviszlek. Nem áll semmiből. Csak majd mondd, hol kanyarodjak be, mert nem tudom, pontosan melyik házban laktok.

A fiatal férfi barátságosan pislogott a szemüvege felett, a kislánytól is megpróbált ezt-azt kérdezni.

Az uszodai napok egy csapásra megváltoztak. Igaz, ők, ha lehet, még az eddiginél is jobban igyekeztek a hajszárítással, nehogy túl sokáig várakoztassák a kisfiút és az édesapját. Aztán beültek a hátsó ülésre, elővették a két csokit, amiből az egyiket a kisfiúnak adták. Jó hangulatban teltek a hazavezető utak, és ami még fontosabb: melegben. Ráadásul húsz perccel korábban értek haza.

Egy februári napon nem látta az apukát a szülők között. Talán később ér ide, vagy már kiment, csak nem vettem észre. Végre felfedezte a kisfiút, ám most egy vékony, fehér dzsekis, vörös hajú nő rendezgette a vizes törölközőt a gyerek zsákjába.

– Kint megvárunk, ma anya visz haza minket -kiabált oda gyerek.

A nő vékonyra szedett szemöldöke megemelkedett, kérdően nézett a fiára, aztán a másik asszonyra.

– A férjed olyan kedves, hogy haza szokott minket vinni – magyarázta ő a létező legkedvesebb mosolyával, miközben szárogatta a lánya haját. -Egyfelé lakunk, és felajánlotta.

– Nem is mondta! – A vörös hajú nő mosolya inkább grimasznak illett be, és miközben igazgatta a gyerek sapkáját, elgondolkodva kérdezte meg:

– Ti nem autóval jártok?

– Nem, nekem sajnos nincs.

– Aha. És mindig te hozod? A férjed esetleg?

– Az a helyzet, hogy elváltunk. Egyedül vagyok, és nemigen tudok mást megkérni.

– Értem.

A nő csak ennyit mondott, inkább sokatmondóan, mint barátságosan. Azután még odavetette:

– Akkor kint megvárunk, ha már így volt megbeszélve.

Az autóban nem sok szó esett, és nyoma sem volt a szokásos kedélyes hangulatnak. Az egyik piros lámpánál a vörös hajú tűnődve megjegyezte, hogy mintha buszjárat is lenne errefelé.

– Nem hallottál róla? – kérdezte a visszapillantó tükörből.

– De igen – válaszolta ő komoran. – Csak az ilyenkor már nem jár. Harminc percet kellene várnunk a megállóban.

A vörös hajú nem felelt, és ha tőle nem is túl lelkesen, a kislánytól barátságosan köszönt el.

Csütörtökön megint az apja hozta úszni a kisfiút, de érkezéskor is, és az edzés alatt is kerülte a szemkontaktust. Edzés után sem intett oda a szokásos módon, telefonja bástyája mögött sietett ki a parkolóba. Ő csak szárította a lánya haját, és sírni lett volna kedve. Szinte tudta, hogy hiába is mennek ki, az autó ma nem lesz ott. És valószínűleg a jövő héten sem.

– Hol vannak? – forgatta a fejét a lánya, amikor kiléptek a februári hidegre.

– Dolguk volt – mondta ő egyszerűen, és megfogta a gyerek kezét. Elindultak. A parkon túl, az egyik lámpa fényénél a gyerek megszólalt.

– Anya, te sírsz? Könnyes a szemed. De miért? A hidegtől?

– Nem sírok, kicsim. Csak fázom. De mindjárt otthon leszünk, meglátod. Még öt perc.

Megszorította a kis kezet, és arra gondolt, hogy van, ami sokkal rosszabb a hidegnél.

(megjelent: Nők Lapja, 2020. 01. 15.)

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.