Vak jótevő a büditelepen
Vészjósló dolgokat hallottam a tiszavasvári cigánytelepről, de a hosz-szú utcában csönd van, kóbor kutyák sincsenek, rendezettek a házak. – Igen, mert ez már a magyarsor – mondja nem titkolt büszkeséggel vendéglátónk. Hogy megvilágítsa a helyi viszonyokat, rövid szociológiai elemzéssel szolgál: Tiszavasváriban három szegregátum létezik, a józsefházi, a büdi, ahol semmit nem lehet kint hagyni, mert […]
Vészjósló dolgokat hallottam a tiszavasvári cigánytelepről, de a hosz-szú utcában csönd van, kóbor kutyák sincsenek, rendezettek a házak.
– Igen, mert ez már a magyarsor – mondja nem titkolt büszkeséggel vendéglátónk.
Hogy megvilágítsa a helyi viszonyokat, rövid szociológiai elemzéssel szolgál: Tiszavasváriban három szegregátum létezik, a józsefházi, a büdi, ahol semmit nem lehet kint hagyni, mert minden mozdíthatót ellopnak, és a Széles- és Keskenyút, ahová roma kísérő nélkül nem ajánlatos bemerészkedni. A családok gyakran hurcolkodnak, és az, hogy valaki hol él, rangot jelent. Ő maga hosszú évek alatt, több költözéssel verekedte fel magát a magyarsorra, teszi hozzá. Ezután belém karol, így araszolunk föl a házba vezető öt lépcsőfokon. Odabent már könnyedén mozog, ásványvizet tölt a kikészített poharakba, közben tréfásan megjegyzi, hogy egy vakot azzal lehet a pokolba kergetni, ha elveszik a nyugdíját, vagy átrendezik körülötte a lakást. Az előbbit már megtapasztalta, amikor megszűnt a vakok személyi járadéka, most fogyatékossági támogatást kap, havi 46 ezer forintot.
Kiss Zsolt látónak született, gyerekkorában szemüveget hordott, és az egyik szemével már akkor tompán látott. Telefonműszerésznek tanult, ebben a szakmában dolgozott néhány évig. A baleset, amely egy csapásra megváltoztatta életét, húszévesen érte. Egy barátja megkérte, hogy tegyenek fel egy gázolajos hordót az utánfutóra. A hordó 250 kiló volt, de fiatalon az ember azt hiszi magáról, hogy mindenre képes. Megemelte, bevérzett a szeme, a barátja pedig elesett, de olyan rosszul, hogy tolókocsis lett. Zsoltot először a nyíregyházi kórházba szállították, két hét múlva átvitték a pesti szemklinikára, ahol megállapították a retinaleválást, de akkor már nem lehetett műteni. Perelhetett volna orvosi műhiba miatt, nem tette. Állt a klinika ablakában, s azon gondolkozott, kiugorjon-e. „Nincs vége az életednek, neked még dolgod van”, mondta neki egy nővérke – ez billentette át a holtponton.
A baleset után egy szociális alapítványnál kezdett dolgozni, ahol állami gondozásból kikerült fiatalokat oktattak a civil élethez szükséges alapvető ismeretekre. Egy ismerőse hívta meg Tiszavasváriba, itt, a büdi cigánytelepen talált rá a szerelem.
– Egy vak nem a látványba szeret bele, hanem a hangba, mert a hangsúlyokban, a beszéd dallamában benne van az ember egész lénye – feleli, amikor azt firtatom, mi fogta meg Erikában. Alig egy év múlva feleségül vette a törekvő, értelmes roma lányt, aki akkor bolti eladóként dolgozott. Erika később továbbtanult, szociális munkás, illetve ápolási asszisztens lett, húsz éve a helyi családsegítő szolgálat alkalmazza házi gondozónak. Közös életüket a büditelepen kezdték, egy komfort nélküli szoba-konyhában, ide hívta meg Zsolt az édesanyját látogatóba. Az asszony utóbb azt mondta, kellemesen csalódott, nincs cigányszag, de többet nem jön. Mert jó partit képzelt el a fiának, egy magyar asszonyt, akit ő is elfogad, Zsolt azonban nem kérte ki a véleményét, nélküle döntött, ezért a továbbiakban nem érdekli, élnek-e vagy halnak. Azóta nincs kapcsolat a családdal, Zsoltot gyakorlatilag kitagadták – ez ma is fáj neki.
A büditelep ismeretlen világot nyitott meg számára, eleinte kicsit úgy érezte magát, mint egy földre csöppent ufó. Megviselték a telepen uralkodó viszonyok: a tanulatlanság, a tudatlanság és az, hogy a fiatal szülők nem tudják beosztani a pénzt, a mának élnek, ezt a szemléletet adják tovább a gyerekeiknek, generációk nőnek fel így. Segíteni szeretett volna – nem ment könnyen. Fehér hollónak, idegennek tekintették, aki dirigálni akar. A róla alkotott képet egy tizenöt évvel ezelőtti esemény írta át. Egy anyától elvették a hét gyermekét, mert a nő az utcán dolgozott. Amúgy kiváló anya volt, jó életkörülményeket teremtett, 8-tól 4-ig pénzt keresett, utána kizárólag a gyerekeivel foglalkozott. Meleg családi fészekben éltek, kiegyensúlyozottan, boldogan. A hivatal sem tudott semmit felhozni az anya ellen, csak azt, hogy prosti. De Zsolt addig járt a nyakukra, addig győzködte őket, míg végül a kicsik visszakerültek az anyjukhoz. A sikeres akció híre futótűzként terjedt, s a közösség bizalmába fogadta az önkéntes segítőt. Szép lassan megtanulták, hogy ha támogatásra szorulnak, van valaki, akinél kopogtathatnak.
Zsolt alapos és óvatos. Nem ugrik fejest az ügyekbe, előbb tájékozódik, nyomoz, mérlegel. Tudja, hogy a hozzá fordulók nem mindig mondanak igazat, tudja, hogy vannak felelőtlen szülők és jogos gyámhatósági döntések. A jó ügyért kitartóan harcol, de tudomásul veszi, hogy nem győzhet mindig, nem lehet mindenkit megmenteni. A segítségnyújtást tágan értelmezi: segélyért kilincsel, időpontot egyeztet, bonyolult űrlapokat tölt ki, és ha egy nő a negyedik gyerek után szeretné elköttetni a petevezetékét, Zsolt próbálja meggyőzni a makacskodó férjet. Gyakorta kíséri el az állapotos anyukákat Nyíregyházára nőgyógyászati vizsgálatra, mert az ő rokkantigazolványával egy kísérő is utazhat, így csak 220 forint az út oda-vissza, ami teljes áron 2400 lenne. Nem vár hálát, sem köszönetét. Neki elég annyi, hogy a körülötte élők már tudják, számíthatnak rá, diszkrécióban is. Már nem szégyellnek segítséget kérni, és ha elmennek egy hivatalba vagy az orvoshoz, másként kezelik pártfogoltjait, amikor ő is ott van.
– Elhiszem, hogy a Zsolt nevű mankó megkönnyíti az itteniek életét, de így sosem fognak felnőni – vetem közbe.
– Lehet, de azért én szívósan próbálom őket önállóságra is nevelni – feleli.
Persze rosszakarói mindenkinek akadnak, Zsoltot érik támadások szóban és máshogy is. Egyszer, szilveszter éjjelén két szomszéd zörgetett az ajtaján. Részegek voltak, szórakozni akartak, fellökték, összerugdosták, majd inzultálták a kiérkező rendőröket. Zsolt a bíróságon nem kért rájuk büntetést. Azt mondta, veri őket amúgy is az élet, és nem venné a lelkére, ha a gyerekeik miatta nélkülöznék az apjukat.
Kislányuk három hónapos volt a támadáskor. Jázmin talált gyerek, Zsolt szerint a kicsi lányt az ég küldte nekik. Kezdettől vágyakoztak gyerekre, évekbe telt, mire kiderült, hogy Erika természetes úton nem eshet teherbe. Ekkor belevágtak a lombikprogramba, sok pénzt felemésztett, el is adósodtak rendesen, ám eredményt nem hozott. Aztán egy szép napon azzal állított be hozzájuk egy fiatal telepi nő, hogy már van két gyerekük, a harmadikat nem akarják, de ha Zsolték becsülettel fölnevelnék, megszülné. Aggályosán lepapírozták a nyílt örökbefogadást, végigkísérték a terhességet, segítettek, amiben tudtak.
– A szülésre, amíg élek, emlékezni fogok. Egyik délelőtt átjött az anyuka, hogy úgy érzi, itt az idő, megfürödne, és hívhatom a mentőt. Abban a pillanatban elfolyt a magzatvíz. Kutyául be-pánikoltam, riasztottam Erikát, aki éppen vásárolni ment. Mire a mentő megérkezett Tiszalökről, a baba már félig kibújt, itt született meg a házunkban – idézi fel a rendkívüli napot Zsolt.
Jázmin a hatodik évét töltötte be tavaly ősszel, idén lesz elsős. Tudja, hogy örökbe fogadták, kétéves korától mondogatják neki a tanfolyamon elsajátított rigmust: „Kaptunk téged örökbe. Maradsz velünk örökre?”
– Ha jönne a jó tündér, aki teljesíti három kívánságát, mit kérne? – kérdem tőle.
– Azt, hogy a kislány mindig a mi lányunk legyen. Akkor is, ha nagykorúvá válik, és megkeresi az igazi szüleit – vágja rá habozás nélkül. Az, hogy újra lásson, nem szerepel a kívánságok közt – szóvá is teszem. Azt válaszolja: elfogadta az állapotát, mert muszáj volt. Persze álmodni olykor ő is szokott. Például arról, hogy előbb-utóbb biztonságos anyagi forráshoz jut, amellyel – megfelelő kontroll mellett – többet tudna segíteni. Hogy mögé áll egy szervezet, amelyik értékeli a munkáját, mert akinek nincs hivatalos státusza, azt nem mindig veszik komolyan.
Összegzésül még annyit mond: a baleset után tanácstalan volt, nem tudta, mihez kezdjen magával, s talán azért kezdett segíteni másoknak, mert ő is segítségre szorult. Nem akart otthon ülni, önsajnálatba burkolózni, szeretett volna fontos, hasznos lenni, tehát számára a segítségnyújtás egyfajta öngyógyítás, és idővel ráébredt, hogy ha a nála gyengébbeknek segít, azzal ő válik erősebbé. Azt suttogják róla a háta mögött, hogy túl optimista, és tényleg, hiszen mindenben, mindenkiben a jót keresi. Érték veszteségek, érik csalódások, néha padlóra kerül, de föláll és megy tovább. A telepen töltött húsz év során nagyjából tíz család mindennapjait egyengette, megmutatva nekik a helyes utat. Nem sok, de az a tíz család dolgozik, nem a kocsmába hordják a pénzt, van vizük, villanyuk, és a gyerekeik rendesen járnak iskolába. Elismeri, hogy segítőként csak részsikerei vannak, de egyedül nehéz megváltani a világot. És ha végigtekint az elmúlt éveken, úgy érzi, teljes életet él, nincs oka panaszra.
(Riportunkat még a koronavírus-járvány kitörése és a kijárási korlátozások bevezetése előtt készítettük.)
(megjelent: Magyar Hang, 2020. 04. 17.)
A rádiót önkéntes formában, nonprofit módon üzemeltetjük. Azonban a működtetés költségeit már nem tudjuk kitermelni saját pénzből (szerverek üzemeltetése, karbantartása). Amennyiben lehetősége van, kérjük támogassa a Hobby Rádió éves 120000 Ft-os működési díját!Net-média Alapítvány (Magnet Bank): 16200113-18516177-00000000
Utalás közleménye: támogatás
Köszönjük, ha nekünk adja adója 1 %-át!
Adószám: 18129982-1-41
Reklám
Keresés az oldalon
Facebook oldalunk
Mai műsor
Bejelentkezés
Mai napi információk
Időjárás
2°C
Vélemény, hozzászólás?