A fogyatékosok esélyegyenlőségéről napjainkban

Kevés szó esik napjainkban a fogyatékkal élők helyzetéről a médiában vagy akár társadalomtudományokban. Pedig szükség lenne rá. A fogyatékosok akár csak a nők, idősek vagy a romák, egy a társadalomban erősen elkülöníthető és sajnos el is különülő, kirekesztett csoportot alkotnak. Hátrányos helyzetük egyértelmű a többségi társadalommal szemben, de mint az majd a későbbiekben kiderül, e hátrányt nem feltétlenül testi, vagy szellemi fogyatékosságuk okozza.

A kezdetek
Európában a fogyatékkal élők helyzetével igazán komolyan a ’90es évek közepén, végén kezdett el foglalkozni az állam. A Nyugat-Európai országokban kicsit hamarabb, a keleti volt szocialista országokban valamivel később. Magyarország a poszt-szocialista országok között elsőként, 1998-ban hozott törvényt a fogyatékkal élőkkel kapcsolatban. A törvény mintegy irányelvként kimondja, a fogyatékkal élő emberek teljes jogú tagjai a magyar társadalomnak, és ennek érdekében minden olyan lépést meg kell tenni, ami elősegíti társadalmi integrációjukat. Ilyen lehetőség például, a rehabilitáció, egészségügyi ellátás, a megfelelő életkörülmények megteremtése, akadálymentesítés, oktatás, és foglalkoztatás. Ez utóbbi különösen fontos lenne, már csak azért is, mert jól tudjuk, hogy a munka az, ami leginkább a társadalomhoz kapcsolja az egyént.

Európa jóléti államai, ahogy hazánk is igyekszik különböző intézkedésekkel, programokkal, törvényekkel, rendeletekkel elősegíteni a fogyatékosok esélyegyenlőségét. Hatalmas anyagi forrásokat bevonva, természetbeni és anyagi juttatásokat igyekeznek biztosítani a rászorulóknak. Különböző hivatalokat, szakértői bizottságokat állítottak fel, támogatják a fogyatékosok által alapított szervezeteket. Pozitív diszkriminációt alkalmaznak az oktatásban és a munkaerő piacon.

Mindezek ellenére a statisztikák csúnyán rácáfolnak az erőfeszítésekre. Ahelyett hogy a fogyatékkal élők felfelé mobilitását mutatnának, megrekednek, sőt lecsúsznak, elszakadnak és kirekesztődnek a társadalomból.

A statisztikák
A szemléltetés kedvéért vegyünk néhány statisztikai adatot, ám mielőtt ezt megtesszük, fel kell hívnom a figyelmet a statisztikákkal kapcsolatos veszélyekre. A munkanélküli központok, a KSH és egyéb kutatások kis minta elemszámú, regionális statisztikáit óvatosan kell értelmezünk, mert nem minden esetben bizonyulnak reprezentatívnak. Egy példa: a fogyatékkal élők foglalkoztatásánál csak azokkal számolhatnak, akik valamilyen módon a rendszerben vannak, mondjuk munkát keresnek. Azok, akik teljesen inaktívak az ilyen felmérések számára láthatatlanok, és bizony mindjárt látni fogjuk, hogy ez a láthatatlanság nagyon is jellemző a fogyatékkal élőkre.

A legbiztosabb eredményeket a 10 évente végzett népszámlálási adatokból tudhatjuk meg. A 2001. évi adatok alapján megállapítható, hogy 577 006 fogyatékkal élő volt Magyarországon (ennek megállapítása önbesorolás alapján történik, vagyis megeshet, hogy egyesek a stigmatizációtól való félelmük, vagy tájékozatlanságuk okán nem sorolták magukat ebbe a csoportba, de orvosi értelemben ide tartoznak). Ez az akkori lakosság 5,7% -a volt.

Legnagyobb arányban a mozgásszervi fogyatékosok voltak. A fogyatékkal élők közül mindössze 10,5%-nak volt munkahelye, miközben 82,5%-uk teljesen inaktív volt, állást sem keresett. Ez utóbbi kiugróan magas a fiatalok körében is (15-39 év), majdnem 68%.

Összességében megállapíthatjuk, hogy a fogyatékkal élők több mint 2/3-a 2001-ben vagy eltartott volt, vagy a szociális ellátórendszer adta lehetőség, segélyek, különböző juttatások, kedvezmények segítségével próbált megélni. Mindebből úgy látszik a törvény által is előírt integráció nem igazán látszik megvalósulni.

(Azért hogy teljesen igazságosak legyünk meg kell említenünk, hogy Magyarország 2004-es Uniós csatlakozása óta, mind az Európai Unióban, mind hazánkban születtek olyan átfogó rendelkezések, amik a mutatókat akár pozitív irányba is elmozdíthatták napjainkra, de ez majd csak a 2011. évi népszámlálás adatainak elemzése után derülhet ki)

Mi a sikertelenség oka?
Szinte biztos, hogy nem egy vagy két ok játszik szerepet abban, hogy a szociálpolitikai intézkedések nem érték el céljukat. A helyzet sokkal bonyolultabb és valószínűleg több ok együttes következménye.

A problémákat érdemes az egyéni (a fogyatékosok felőli) és társadalmi (a társadalom viszonya a fogyatékossághoz és a fogyatékos emberekhez) oldalról vizsgálni.

Az egyéni okok között szerepelhet, hogy a fogyatékkal élők nagy része lemondott arról, hogy munkát vállaljon, nem regisztrált egyik munkanélküli központban sem, csupán a jóléti állam kínálta lehetőségekre támaszkodik, erre rendezkedett be, vagyis egyfajta szegénységi csapdában van.

Fontos megemlíteni, hogy a fogyatékkal élők jelentős része alacsony iskolai végzettségű, ami azért nem szerencsés, mert sokuk számára a szolgáltatásokban lenne munkalehetőség, mondjuk irodai alkalmazottként. Azon kevesek, akik dolgoznak, főleg hallás, látás, és mozgásszervi fogyatékosok, több mint a fele a szolgáltató szektorban helyezkedett el 2001-ben. A munkanélküliség leginkább az értelmi fogyatékosokat sújtja, amivel összecseng, hogy sokuknak még az általános iskolát sem sikerül befejezni.

Szintén fontos ok lehet hogy a fogyatékkal élők olyan háztartásokban élnek, ahol alacsony iskolai végzettségűek a tagok, és gyakran nagyon nehéz körülmények közt élnek (több eltartott is van és kevés kereső) így nem képesek a megfelelő anyagi és kulturális tőkét biztosítani a fogyatékkal élő számára.

Demográfiai okokat figyelembe véve, az idősebbek közt több a fogyatékos (főleg mozgásszervi). Az ő rehabilitációjuk, munkába állításuk sokkal nehezebb feladat.

A területi egyenlőtlenségekkel kapcsolatban meg kell említenünk, hogy a fogyatékkal élők nagy része vidéken, falvakban él, ahol a lehetőségeik sokkal korlátozottabbak, mint mondjuk a fővárosban.

2001-ben a nők közül került ki több fogyatékkal élő, és mint azt tudjuk, a nők munkaerő piaci helyzete rosszabb, mint a férfiaké.

Jóval kisebb arányban (összesen a fogyatékkal élők 20%-a), de előfordul, hogy egyes személyeknek több fogyatékossága is van. Ők az úgynevezett halmozottan fogyatékosak, akiknek szinte esélyük sincs arra, hogy munkát kapjanak, vagy viszonylag teljes életet éljenek.

A helyzetet a társadalmi felelősség oldaláról szemlélve a legelső egyben legkézenfekvőbb ok a negatív diszkrimináció, vagyis az, hogy a munkáltatók nem alkalmaznak csökkent munkaképességű dolgozóként fogyatékosokat. Ez több okra vezethető vissza. Egyrészt a tényleges előítéletekre, miszerint csak a management kedvéért nem éri meg foglalkoztatni egy fogyatékost. Sok a kellemetlenség a betanításával, kellemetlen előteremteni a megfelelő feltételeket, elviselni a sérültséggel járó kellemetlenségeket, mint a speciális igények, más munkatempó, vagy hogy a sérült általában kevésbé terhelhető fizikailag és mentálisan. Jobban oda kell rá figyelni, amiben a vezetésnek és a kollégáknak nincs kellő tapasztalata.

Másrészt érzelem és értékmentes okok is vannak. Egész egyszerűen az, hogy nem állnak rendelkezésre a fogyatékkal élő számára a megfelelő tárgyi feltételek. Nincs akadálymentesítés a mozgásszervi fogyatékosnak, nem biztosítható a speciális eszköz a látásszervi fogyatékosnak, nem áll rendelkezésre szakképzett segítő az értelmi fogyatékosnak.

Összességében megállapítható, hogy a munkáltatók (és a társadalom) tudatában egyelőre a fogyatékosok esélyegyenlőségéről egy rámpa vagy felvonó jut eszébe, de hogy fogyatékost alkalmazzon az inkább teher. Ahelyett, hogy kihasználná a fogyatékos dolgozó utáni kedvezményeket, inkább kifizeti a pluszadót, az kevésbé fáradságos, mint a megfelelő munkahelyi körülmények megteremtése.

Mi lehet a megoldás?
A válasz röviden összefoglalható: Elérni, hogy a fogyatékkal élők a társadalom olyan tagjai legyenek, mint bárki más. Ezt pedig úgy lehet, ha azokat, akiket csak tudunk, rehabilitálunk. Kellő feltételeket, motivációt adunk számukra, hogy stabil pozícióba kerülhessenek a munkaerő piacon, így megadva minden esélyt az önálló, teljes életre. Azokat, akik olyan súlyosan fogyatékosok, hogy nem tudnak munkát vállalni, támogatni kell, de nem csak anyagilag. Fontos, hogy segítséget kapjanak ahhoz, hogy elláthassák magukat. Valami fajta célt kell állítani eléjük, egyszerű fizikai munka, távmunka, vagy a művészetek és kultúra terén.

Ez világos, de hogy ezeket milyen eszközökkel érjük el, az már nem ilyen egyszerű dolog.

Fel kell mérni az igényeket és ennek legegyszerűbb módja, hogy bevonják a fogyatékkal élőket is a problémák feltárásába, és javaslatot kérnek a megoldásra.

A hazai és európai gazdasági helyzet a közeljövőben valószínűleg nem ad túl nagy mozgásteret a fogyatékosokat érintő szociálpolitika újragondolására, nagy volumenű fejlesztésekre. Könnyen lehet azonban, hogy nem is erre lenne szükség. Természetesen a hátrányos helyzetű csoportok szociális támogatása továbbra is kívánatos, de minden jel arra utal, hogy ahogy a szegénységet, úgy a fogyatékosok problémáit sem lehet megoldani központilag. Úgy tűnik, a centralizált állami beavatkozás, a segélyezés, csak a prevencióra, a szinten tartásra elegendő. Ahhoz hogy a fogyatékosok integrációja sikeres legyen szemléletváltás szükséges, amit szankciókkal és adókedvezményekkel, vagy juttatásokkal nem lehet elérni.

Arra van szükség, hogy a probléma folyamatosan a köztudatban legyen. A média szemléletváltására van szükség, hogy megfelelően foglalkozzon a kérdéssel és közvetítsen.

A fogyatékkal élők szemléletváltására van szükség, hogy a médiának legyen mit közvetítenie. Nem csak adományok kellenek, hanem mindenki támogatása. A fogyatékosoknak egységbe kell tömörülniük, és ki kell állniuk magukért, nem azt hangoztatva, hogy fogyatékos ember is ember, hanem hogy pont olyan ember, mint mindenki más, és azt is akarja magának, mint mindenki más.

A társadalom szemléletváltása kell, hogy ne betegekként tekintsen a fogyatékosokra. Igen, vannak fizikai korlátaik, de ilyen mindenkinek van. A fogyatékos munkavállaló egy adott területén teljesíthet ugyan úgy, vagy jobban, mint az épp kollégái.

Ma egyre több civil kezdeményezés igyekszik ezt bemutatni. A középiskolás, vagy főiskolákra és egyetemekre bekerülő fogyatékosokat, önkéntesek, mentor tanárok segítik, minden eszközt és lehetőséget megadva nekik ahhoz, hogy diplomát szerezzenek.

Színészek, művészek, közéleti személyek állnak a fogyatékosok ügye mellé, hogy megváltoztassák a társadalomban uralkodó negatív sztereotípiákat, bemutassák a fogyatékosok mindennapjait, problémáit, és hogy ezek valójában majdnem teljesen ugyan azok, mint bárki másé. Lehet, hogy a végső megoldást valahol itt kell keresnünk.

A rádiót önkéntes formában, nonprofit módon üzemeltetjük. Azonban a működtetés költségeit már nem tudjuk kitermelni saját pénzből (szerverek üzemeltetése, karbantartása). Amennyiben lehetősége van, kérjük támogassa a Hobby Rádió éves 120000 Ft-os működési díját!
Net-média Alapítvány (Magnet Bank): 16200113-18516177-00000000
Utalás közleménye: támogatás
Köszönjük, ha nekünk adja adója 1 %-át!
Adószám: 18129982-1-41

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .