„Magyarázom a bizonyítványom…” – Híres magyarok az iskolában – Csokonai Vitéz Mihály

Gyakran tapasztaljuk, hogy a különleges képességekkel rendelkező tehetségek nehezen viselik a fegyelmezést, különösen kamaszkorban. Csiffáry Gabriella Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa több évtizede kutatja és publikálja a magyar szellemi élet jeles képviselőinek írásos emlékeit. A szerző eddig megjelent tizennégy kötetének történeti forrásanyaga jórészt közgyűjteményekben lévő hagyatékokból és feltáratlan kéziratos anyagokból került ki. A kötetben szereplő írók, […]

Gyakran tapasztaljuk, hogy a különleges képességekkel rendelkező tehetségek nehezen viselik a fegyelmezést, különösen kamaszkorban. Csiffáry Gabriella Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa több évtizede kutatja és publikálja a magyar szellemi élet jeles képviselőinek írásos emlékeit. A szerző eddig megjelent tizennégy kötetének történeti forrásanyaga jórészt közgyűjteményekben lévő hagyatékokból és feltáratlan kéziratos anyagokból került ki. A kötetben szereplő írók, költők, színészek, képzőművészek és tudósok – lázadó és eleven természetük miatt -már gyermekkoruktól fogva szembekerültek az iskolai regulákkal. Nem tudtak és nem is akartak megfelelni az elvárásoknak. Fontosabb volt számukra, hogy megtalálják a saját hangjukat és a tehetségüknek megfelelő pályát. Kötetünk híres emberek iskolai kudarcaival – olykor sikereivel – ismerteti meg az olvasót. Sorsuk példaértékű számunkra, mert, bár jelentős hátránnyal indultak útnak, akaraterejüknek, megszállottságuknak köszönhetően rendkívüli hírességekké váltak. Legújabb sorozatunkban egy-egy híresség születésének napján megismerhetik rövid önéletrajzát, iskolai eredményeit, Csiffáry Gabriella: „Magyarázom a bizonyítványom…” – Híres magyarok az iskolában c. könyve alapján.

Csokonai Vitéz Mihály

Csokonai Vitéz Mihály költő 1773. november 17-én született Debrecenben. Apja, Csokonai József borbély-sebész, anyja Diószegi Sára.
1780-tól a Debreceni Református Kollégiumban tanult, ahol Budai Ézsaiás, Budai Ferenc, Fodor Gerzson és Kovács József voltak tanárai. 1788. április 8-án vették fel a Kollégium felső tagozatára. 1791 és 1792 között írta meg a Békaegérharc című versét.11792 nyarán ismerkedett meg Kazinczyval, aki biztosította őt a támogatásáról.2 1793-ban jelent meg Broughton religiói lexiconára című költeménye a Magyar Hírmondóban.3 1794-ben műveinek megjelenését, közöttük A méla Tempefői avagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban című színpadi játékát is a Magyar Hírmondó harangozta be.4 A debreceni Kollégium jegyzőkönyve szerint már 1794. január 11-étől a poétái osztály köztanítója lett.5 Szabadelvű tanítási módszere és eszméi azonban „veszélyessé” váltak a Kollégium vezetősége szemében. Feltételezhető, hogy 1795 május 20-án feltehetően jelen volt Pesten a Martinovics Ignác és társai, Szentmarjay, Sigray, Laczkovics, Hajnóczy kivégzésén. Néhány héttel később, a Kollégium szabályainak megsértése miatt 1795-ben kicsapták az iskolából. Ez év április elején hat verse is megjelent az Urániában. Sárospatakon lett joghallgató, de tanulmányait hamarosan befejezte, majd Debrecenbe ment, ahonnan Pest felé vette az útját. 1796-ban Pozsonyba ment az országgyűlésre, remélve, hogy verseinek kiadásához pártfogót talál, de csak az általa szerkesztett Diétái Magyar Múzsában tudta kiadni egy részüket.6 Komáromba utazott, hol 1797. április 26-án tartotta a megye fölkelő gyűlését; itt írta a fölkelésre buzdító verseit. Ekkor ismerkedett meg Vajda Juliannával, egy gazdag komáromi kereskedő leányával, versei halhatatlan Lillájával, melynek köszönhetően született meg a Lilla című, Érzékeny dalok 111. könyvben alcímű szerelmi ciklusa.71798 márciusában Keszthelyre utazott Sárközy Istvánnak, Somogy megye alispánjának hívására. Az Erdélyi Nyelvmívelő Társaság is ekkor választotta tagjává. Itt fejezte be 1799 telén a Dorottya, vagyis a dámák diadalma a Fársángon című művét.8 1799 májusában a csurgói ref. gimnázium segédtanára lett, ahol poétikát tanított. 1799 augusztusában adta elő tanítványaival a Pofók vagy Cultura, szeptemberben pedig a Karnyóné című vígjátékait. Azonban még ez év telén elhagyta Csurgót. 1800 márciusában tért vissza szülővárosába. 1801 júliusában találkozott Kazinczy Ferenccel, majd Pestre ment. A biztos megélhetés miatt állásért folyamodott a Magyar Hírmondónál és a Széchenyi könyvtárnál; eredménytelenül. 1803-ban Bécsben kinyomtatták az Anakreoni dalok című verseskötetét, s ekkor születtek A reményhez, A rózsabimbóhoz, a Tartózkodó kérelem, A tihanyi ekhóhoz és A pillangóhoz című versei. A költő halálának körülményei közismertek. Amikor a dúsgazdag Rhédey Lajos császári kamarás neje, Rhédeyné Kácsándy Terézia 1804. április 6-án Nagyváradon elhalálozott, Rhédey Csokonai Vitéz Mihályt kérte fel egy búcsúztató beszéd megírására. A temetésen elhangzott búcsúversét, A lélek halhatatlanságát? azonban sokan gyalázták és nevetségessé tették. A temetést követő rágalmazások, pletykák és rosszindulatú vádaskodások, valamint a Rhédeyvel történt éles levélváltása hozzájárult a költő összeroppanásához. Csokonai ezen a nevezetes hideg tavaszi napon megfázott, melynek következtében tüdő- és mellhártyagyulladást kapott. Legyengült szervezete, mely egyébként is hajlamos volt a tuberkulózisra,10 nem tudott megbirkózni a betegséggel.11
Tanulmányírás mellett (pl. A verscsinálásról közönségesen, Az epopoeá-ról közönségesen) fordítással is foglalkozott. Lefordította Ewald Christian Kleist Frühling (Tavasz) című költeményét,12 Gotfried August Bürger Európa elrablása című művét, Vergilius Georgikonját, de fordított Moliére-t is,13 sőt 1793-ban diákként részt vett Mozart Varázsfuvolájának fordításában (Boszorkánysíp).
1805. január 28-án, harmincegy éves korában hunyt el Debrecenben.
*
Csokonai 1780-tól volt tanulója a Debreceni Református Kollégiumnak, ahol 1794. január 11-én választották meg a poétái osztály nyilvános tanítójának (publicus praeceptor) a Debreceni Ev. Ref. Főiskolán. Szabályszegései miatt többször az iskolaszék elé került. 1794. december 6-án a Főiskola ítélőszéke megvádolta azzal, hogy nem vesz részt az istentiszteleteken, helyette inkább borozással és pipázással tölti az idejét, ezért megfenyegették, hogy ha több ily kihágást tesz, akkor elmozdítják a tanítói hivatalából. 1795 húsvétján Kiskunhalasra küldte a Kollégium legációba. Közben Kecskeméten is járt. Dolga végeztével azonban nem tért vissza Debrecenbe, hanem Pestre ment és felkereste Dugonicsot és Virág Benedeket. Pünkösdkor Szabadszállásra ment legációba, s csak június elején tért vissza Debrecenbe. Hazatérte után újra perbe fogták. Különféle fegyelemsértések voltak a rovásán, különösen az, hogy Szilágyi Gábor professzorról gúnydalt énekeltetett tanítványaival a Nagyerdőn. 1795. június 15-én a Főiskola imatermében búcsúzott el tanulótársaitól. Bár ez évtől már a sárospataki kollégium hallgatója lett, de 1796-ban, még a közvizsgálat előtt megszakította a tanulmányait.

EMLÉKEZETNEK OKÁÉRT
Az olvasónak Istentől kegyelmet, az emberektől jóakaratot!
Jóllehet én az élő Istent és tulajdon lelkem esmeretét merem tanúbizonyságúl arra hívni, hogy én az én búcsúzó orációmmal senkit megbántani nem akartam, s végső kimozdulásomkor nem váltam ollyan céllal, sőt amit keményebbnek láttam is benne, kivontam önnön magam; mégis én, minekutánna utolsó megválásomkor is, – amidőn legfőbb nyereségemnek tartottam volna a sine fine való elmenést minden beneficium nélkül 8-ik esztendőmre, – az én búcsúzó orációmért az egész kálvinistaság előtt infámissá, az egész haza előtt boldogtalanná, minden esmerőim előtt tilalmassá tétettem válna: körülnéztem magamat, merrefordítsam szemeimet s igyekezetemet, magamat megkérdeztem. Tegnap egész napon, kivévén, amelly két órát kedves egypár barátim tőlem elloptak, vagyis megadtak, és a múlt éjszaka is irtóztató hánykolódások között, mellyet jövendő gyalázatom s szerencsétlenségem okozott, látván egészségemnek öszvebomlását, elmémnek öszverokkanását: ma reggel, kissebbnek tartván mindennek mintsem magamnak elrontását, nekibátorítottam, nekivígasztaltam magamat, és mindeddig víg elmével lévén, illy határozást tettem: „Emlékezetnek okáért!”
Június 18-dikán 1795.

Én Csokonai Vitéz Mihály eddig mintegy 8-adfél esztendőt tőltvén a debreceni Kollégiumban az én tulajdon születésem földén, minekutánna az én elbúcsúzó orációmért a példa nélkül való és Kollégium históriájába nem történt büntetésre ítéltettem válna méltónak, hogy t. i. én testimóniumot, amit a tolvajnak, kunyhóverönek, káromkodónak, részegesnek, paráznának, veszekedőnek is lehet reményeim, ne nyerjek, és hogy én a Kollégiumba többé, ami a cigánynak is szabad, bemenni ne merészeljek, és énhozzám is egy deák se merjen jönni vagy szólni, ha csak Kollégium ellenségének nem akarja mondatni magát, ezen infámáltatás pedig a deákság előtt elolvastasson: és láttam volna, hogy az a haza, mellyet dajkámnak hívtam, tőlem irtózik; az a Kollégium, mellyet Alma Maternek tartottam, kebeléből számkivetett; azok a Fejeim, kikben atyáimat néztem s boldogítóimat, a kétségbeesés torkába vetni nem irtóznak; az a vallás, mellyet örömömnek, díszemnek s vigasztalásomnak reménylettem, maga előtt únalmassá, sáfárjai előtt meggyülöltté, fiai előtt semmit nem reménylővé tett; – megirtózván magamba, hogy ezek a kedves nevek is viselhetnek olly borzasztó és szívetvérző képzeleteket, meghatároztam magamba, hogy idegen földön, idegen társaságba, idegen szívek előtt, idegen vallás kebelébe állítsam fel magamat, aminthogy egy ember, akinek útja mindenfelől be van vágva, árokugrással, aki infámálva van, a magánosság falai közé való búvással etc. segíthet magán egyedül, mikor így vallása s hazafölde kebeléből számkivetve még a kálvinisták között remete és néma baráttá tétetik anélkül, hogy valaki egy darab kenyérrel, vagy egy krajcárral megajándékozná illy strictioris observantiafráterségért, nem jobb-é tehát illyen remete és néma rollét játszani ollyan theátromba, ahol a magánosság lakik, kívül a világ bolond lármáján, az örömmel s jó élettel, kivül a világi élet gondjain? ott sem lesznek irgalmatlanabb törvények, büntetések és szívek! – legalább potomra. Ha az én magam és az én szerencsém felkoncoltatása nélkül nem lehetnek elevenek mások és az ö szerencséjek: legalább az én káromnak egyrésze megfordul, 6 pro cento. Ha a Kollégium java azon áll: ám legyen! De ha az csak az én vétkemnek büntetése: esküszöm a Legfőbb Jóságra, arra a más példát hagyott emberszerető Idvezitőre, bizonyságul hívom a keresztyéni szelíd szeretetet, bocsánatot, és az én dolgomat tudóknak lelki esméretével együtt a magamét, hogy én olly szörnyüt nem érdemeltem!!! Az orációért nem: ahonnan, hogy az titokba az egész világ előtt ne legyen, nyomtatásba akarom láttatni azt, amiért én megérdemlettem földönfutóvá és országos infámis huncfuttá tétetésemet. A belőle kihúzattakért nem: minden jurisprudentiát és philosophiátfel kívánok hányatni! De hiszen már e’ megesett és reményeim többé nem lehet; én zúgolódni, szemrehányást tenni nem akarok, és én szerencsétlen leszek. Boldogtalan jobbítása egy iffjú embernek! Uraim! ha ti énvelem úgy bántatok volna, mint akit egy nemes illetés nemes érzésekre billent, én ember lettem válna és szerencsés: így pedig se ti, se én célunkat el nem értük. Ha az én orációmat megvető indúlattalfogadtátok volna, ez a következése lett volna, hogy én alacsonyát gondolkozván tettemről, elpirúltam volna magamtól, magam megdorgálván magamat: vagy ha élőmbe raktátok volna, melly ir-tóztató az én vétkem, melly egy ember életében járó iszonyú büntetés legyen annak következése; és ti mégis, ti, csak nyakatokról elmenjek, nem nézitek az én vétkemet, nem akarjátok az én szerencsémet tövestől felforgatni, ha szárnyra nem repíttek is, de tollúimat nem kívánjátok kiszaggatni; egy nagy példáját adván a nagylelkűségnek, melly hatalmát láttatni akarja inkább mint éreztetni, annak tisztelésére felindítottatok volna, és én megátkozván a magam balgatagságát, alávaló characteremet a ti nagy szívetekbőlformálni tanúltam volna. Higgyétek el, hogy vágynak ollyan szerencsétlenül termett emberek, akiket haraggal, keménységgel, szemöldökkel a helyből sem lehet kimozdítani, nemesebb indító okokkal a toronyból is leugrathatni! – Hanem mindezeken én túl járok! Azt nincs kérni jussom vagy érdemem, hogy jól emlékezzetek rólam: csak azért esdeklem tehát előttetek, csak azért: hogy felejtsétek el; – ah, felejtsétek el örökre a boldogtalan kálvinista Csokonait, örökre, örökre felejtsétek el! Ö pedig szívénn fog benneteket tartani, nem a bosszúállásért: vesszen el az az alkalmatosság, melly neki arra módot nyújtson, s az a gondolat töröltessék ki az ő elméjéből, melly azt juttassa néki eszébe. Tiszteletes Szilágyi Gábor Uramnak azon élő Istenre való es-küvésemet most is és halálom órájánn is megújítom, hogy én a pasquillust nem írtam, átkot kérek a Jehovától azon nyomorúlt teremtésre, aki azzal tett nekem kárt: ő kegyelme azt mondotta nekem, hogy azt és mindent elfelejtett, nekem még javamat kívánja ezután is; azt köszönöm ö kegyelmének, Tiszteletes Professzor Uramnak, ah, bár eddig éreztette volna vélem annak hathatós erejét!
Már hát meg van határozva e rendkívül való, de rendkívül valóból származott gondolat! Éljen a törvény, éljenek a törvénytevők, éljenek a törvény alatt valók, éljen a Kollégium! Vesszen ezeknek ellensége. El is vész, Uraim! közületek: de felszüli Eger, vagy Kalocsa. Ámen.

So verschmachten junge Rosen
Von des Mittags Sonnenschein!
Édes Anyám Asszony! Kedves Öcsém! Szerelmes Barátim! Hív Tanítványaim! Mikor láttok, nem tudom. Éljetek szerencsésen, és a törvény ellen is szeressétek az egyedül titeket óhajtó és szerető
Csokonai Mihályt, maga kezével.
Bővebb tudósítást első stációmról várjatok; másikat az azután valóról; mikor helybe leszek pedig akkor egy nagyot. Tisztelem Főtiszteletü Super-intendens Uramat: s kérem, hogy szánjon! Ez a generál adieu!
Lelőhely: Tiszántúli Református Egyházkerület (TtREL) Nagykönyvtára.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .