Dragomán György: Zakuszka

– Mindent úgy csinálunk, ahogy apáddal csináltuk volna. – Anya ezt vagy kétszázadszor mondta, háromszázadszor, ezredszer, Dénes már nem számolta, csak ezredszer is azt válaszolta, amit először. – Igen, édesanyám, pont úgy, pontosan ugyanúgy – közben próbált is ugyanúgy mosolyogni, úgy tenni, mintha nem idegesítené halálosan ez az egész helyzet. Tekerte a húsdarálót, közben két […]

– Mindent úgy csinálunk, ahogy apáddal csináltuk volna. – Anya ezt vagy kétszázadszor mondta, háromszázadszor, ezredszer, Dénes már nem számolta, csak ezredszer is azt válaszolta, amit először. – Igen, édesanyám, pont úgy, pontosan ugyanúgy – közben próbált is ugyanúgy mosolyogni, úgy tenni, mintha nem idegesítené halálosan ez az egész helyzet.

Tekerte a húsdarálót, közben két ujjal passzítgatta a paprikaszeleteket a daráló torkába, a nagy fémcsavar mögé, hersenve-sziszegve sercentek péppé, ahogy a fémcsavar a henger belsejének passzírozta őket. Dénes utoljára húsz éve segédkezett a zakuszkafőzésben, még otthon Vásárhelyen, az utolsó előtti otthoni nyáron. Apa keze akkor épp el volt törve, neki kellett beállnia a helyére. Akkor is utálta csinálni, ki kellett hagynia a pingpongtábort, végig attól félt, hogy beleragad az ujja a húsdarálóba, az emlékkel együtt hirtelen belevillant a régi rettegés, egy pillanatra megállt a darálásban, végignézett a kerti asztalon, a téglákból épített, hevenyészett tűzrakón, tudta, teljesen fölöslegesen öntött nedves homokot a téglák alá, a gyep akkor is ki fog ott égni, de persze szó sem lehetett arról, hogy a gázgrillen süssék meg a padlizsánt, éppúgy, ahogy az elektromos húsdarálót se lehetett elővenni. A legelején próbálta viccesen mondani Anyának, hogy most, hogy Apa nincs ott a maga vasfegyelmével, hát egyszerűsíthetnének kicsit a folyamaton, de Anya szája összeszűkült, a régi, jól ismert konoksággal rázta meg a fejét, úgy mondta, hogy szó sem lehet róla, mit szólna szegény apád.

Akkor alig bírta ki, hogy vissza ne szóljon, ott volt a torkában a válasz, pont az a lényeg, hogy pontosan tudjuk, hogy mit szólna, mindig pontosan tudtuk, hogy mit szól, mert mindig mindenbe beleszólt, és mindig mindennek úgy kellett lennie, ahogy ő akarta, csakis és kizárólag úgy, sehogy máshogy, hát nem látod, hogy erről szólt az egész életed? Onnan, hogy tizenhét évesen megismerted, és tizennyolc évesen hozzámentél, mindennek úgy kell lennie, ahogy ő parancsolta, mert sehogy máshogy nem jó. Nem tűnt fel, hogy a négy fia a világ négy sarkába menekült előle, mit gondolsz, én mért itt Berlinben vagyok idegsebész, mért nem maradtam otthon? Hát nem, nem elsősorban a pénz miatt, hanem azért, mert minél messzebb akartam lenni szegény Apámtól, a folyton vizslató tekintetétől, amivel mindent nézett, amit csak csináltam, már a hangot is utáltam, ahogy enyhén sípolva levegőt vesz, mert már abból tudni lehetett, hogy most egy kioktató letolás következik. Aztán persze inkább nem mondott semmit, hanem szó nélkül elment keresni valami feláldozható szilikonlapot, hogy legalább a húsdaráló talpa ne hagyjon örökre nyomot a teakasztal lapján, ha már így is, úgy is rá kell csavarozni.

Az utolsó négy szelet paprikát is benyomta a húsdarálóba, közben végignézett az asztalon sorakozó öt hatalmas tálon, négy-négy kiló lilahagyma, tarkabab, paradicsom, pritaminpaprika, padlizsán, persze ezt igazából nem így kell mondani, otthon Vásárhelyen ezt így sose mondták volna, Apa meg pláne sose mondta volna így, vereshagyma, fuszulyka, gogosár, vinetta, egyedül csak a paradicsom volt paradicsom. Anya épp az utolsó padlizsán héját szedegette le, időnkét hideg vízbe mártotta az ujjait, hogy ne égesse any-nyira a forró padlizsán, arról persze szó se lehetett, hogy megvárják, amíg kihűl, és azután héjazzák le.

A zakuszka Apa egyik legfőbb mániája volt. Órákig tudta magyarázni, hogy ez egy ősrégi örmény családi recept, az egyetlen igazi és autentikus, az összes többi variáció mind elfajzott ostobaság, hosszan, dühösen tudott azokról a szerencsétlenekről beszélni, akik nem úgy csinálják, ahogy ő, persze a titkos családi receptet a világért se osztotta volna meg senkivel.

Anya fakéssel zúzta össze a padlizsánt, aztán hozzátöltötte a többihez, aztán letette a deszkát, sóhajtva végignézett a tálakon. Dénes arra gondolt, hogy most jön a neheze, a húszliteres üstben a főzés és a kevergetés, ezt Apa soha át nem engedte volna másnak, ott izzadt az üst mellett órák hosszat. Anya levegőt vett, Dénes tudta, mit fog mondani, ugyanazt, megint ugyanazt, és arra ő majd megint ugyanazt fogja felelni.

A nagy, elszenesedett nyelű fakanálra nézett, Anya ezt is kihozta Berlinbe, az üsttel és a zöldségekkel, tele volt az egész csomagtartó. Hirtelen Apa keze jutott eszébe, a pecsétgyűrűi és az arany karkötője, és az, ahogy két kézzel fogta a fakanalat, ahogy terpeszben állt az üst fölött. Anyára nézett, ahogy felemelte a régi konyharuhát, és megtörölte vele a homlokát, arra gondolt, most kéne azt mondani, hogy úgyse lesz olyan, hagyjuk abba az egészet, semmi értelme, egész életemben utáltam a zakuszkát, de azt is tudta, hogy nem ezt fogja tenni, hanem odamegy, és két kézbe veszi a fakanalat, és ugyanúgy, ahogy Apa csinálta volna, végighúzza sorban mint az öt tál peremén, aztán pontosan azt fogja mondani, amit apa szokott ilyenkor, „Na, szíveim, most jön a lényeg”, és Anya akkor ránéz majd, és a temetés óta először végre igazán mosolyog.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .