A FESTŐ és a LÁTÁSSÉRÜLT találkozása: Szüts Miklós és Juhász Tamás találkozása

Kortárs festő és vak zenész: egyikük a színeken, rajzokon keresztül fejezi ki gondolatait, míg a másik ezt elképzelni is nehezen tudná. Számára a zenei hangok, térbeli formák, a tapintás segít eligazodni a világban. Mégis vannak metszéspontok a beszélgetésben, amelyet Szegő András vezetett. – Nekünk, hármunknak, gondolom, egészen másfajta képünk lehet a bennünket körülvevő világról. Te, […]

Kortárs festő és vak zenész: egyikük a színeken, rajzokon keresztül fejezi ki gondolatait, míg a másik ezt elképzelni is nehezen tudná. Számára a zenei hangok, térbeli formák, a tapintás segít eligazodni a világban. Mégis vannak metszéspontok a beszélgetésben, amelyet Szegő András vezetett.

– Nekünk, hármunknak, gondolom, egészen másfajta képünk lehet a bennünket körülvevő világról. Te, Miklós, azt hiszem, sokkal többet, több színt, árnyalatot, formát látsz, mint például én, aki most éppen szemüveg nélkül hunyorgok. És akkor itt vagy te, Tamás, aki konkrétan nem látsz semmit. Ti hogy vélekedtek, ettől más a világképünk, gondolkodásunk, érzelmi világunk?
Szüts Miklós: Nyilvánvalóan más, de az a rossz hírem van, hogy a földön él még 7,8 milliárd ember, és róluk ugyanez elmondható. Ilyen-olyan és még végtelenül sok egyéb ok miatt mindannyian a magunk módján érzékeljük a világot. Amiatt, hogy mások a látási lehetőségeink, gondolkodhatunk ezer dologban ugyanúgy, rajonghatunk ugyanazért a focicsapatért, lehet ugyanaz az étel a kedvencünk, vagy akár lehetünk szerelmesek ugyanabba a hölgybe, míg három vak ember között is kialakulhatnak ádáz véleménykülönbségek, és három festőzseninek is lehet a legszélsőségesebben más véleménye ugyanarról a képről.
– És az megeshet, hogy te lefestesz az egyéni látásmódod szerint egy kapualjat, és én azt egy tányér pacalpörköltnek látom?
Sz. M.: Én nem kapualjat festek, hanem képet… Lehet persze, legfeljebb a pacalt azért zárnám ki, mert viszolygok tőle. Láttam egyszer gyerekkoromban beáztatva…
Juhász Tamás: Lám, máris van egy közös pont az életünkben. Én az ismert okok miatt nem láttam, de egyszer megtapogattam, és elég volt, hogy irtózzam tőle. Engem a szüleim elkényeztettek, bizonyos szempontból túlzottan is, és megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy válogassak. Aminek a hangzása nem volt szimpatikus, azt nem ettem. Ilyen volt az articsóka, és amikor később egyszer megkóstoltam, kiderült, hogy számomra tényleg fertelmes az íze. Nekem tehát a látvány nélkül kell eldöntenem, mi az, amit szeretek, és mi az, amit nem. Ennek azért sok előnye is van, mert így jó étvággyal falom be a saját főztömet, míg ha látnám, hogyan is néz ki, amit kotyvasztottam, lehet, hogy kóstolás nélkül rögtön kiönteném.
– Tamás, úgy tudom, születésedkor láttál még valamennyit, és később vesztetted el teljesen a szemed világát. Maradt erről valami emléked vagy élményed?
J. T.: Vagy olyan keveset láttam, vagy annyira régen volt már, hogy semmi nyoma nem maradt bennem. Nekem ez a természetes állapot.
– Mert nyilván tudod, hogy mindig vita tárgyát képezi a kívülállók körében, mi a jobb: ha valaki úgy születik, hogy nem lát, vagy ha később veszti el a látását? Persze a legjobb, ha nem…
J. T.: Ez nagy marhaság! Sokáig éltem abban a hitben, hogy nekem jobb, mint a később látásukat vesztetteknek, mert nekem eleve nem hiányzik, fogalmam sincs, mit is vesztettem. Aztán találkoztam egy fiúval, aki később vakult meg, egyik pillanatról a másikra, és határozottan állította, hogy neki jobb, hiszen minden lényeges dolgot látott már, és innentől kezdve az emlékezetéből bármit elő tud csalogatni a korábbi tapasztalatai közül.
Sz. M: Bámulattal hallgatom, amit Tamás mond a látás kérdéséről. Régóta hiszem, vallom, hogy szinte minden tehetség kérdése az életben. Az is, hogy boldogok vagyunk-e, vagy sem. Aki úgy születik, hogy akar, tud boldog lenni, szinte bármely körülmények között tud boldog lenni, megtalálja a maga örömét, elégedettségét, békéjét, aki viszont nem, az a legideálisabb körülmények között is talál magának okot a keserűségre, elégedetlenségre. Egy ismerős házaspár két tagjával beszéltem nemrég nyaralás után. Egyikük, mélyen optimista, elmondta, hogy remek volt, harminc méterre laktak a tengertől, jobbnál jobb ételek közül válogathattak, csodásán sütött a nap; míg a másikuk, az örök pesszimista, csak panaszkodott, hogy harmincméternyi hepehupát kellett bejárniuk a tengerig, telekajáltatták őket mindenfélével, és olyan dög meleg volt, hogy nem is volt kedve kimozdulni a házból. Ennyire csupán megítélés kérdése az egész… Tamás két története is arról szól számomra, hogy míg találkozhattunk vak emberekkel, akik kárhoztatják a sorsot, hogy nekik ez jutott, és boldogtalanságra vannak ítélve, ők, akár ő, akár a barátja, tudnak pozitívan viszonyulni az állapotukhoz, úgy, hogy „no lám, mégiscsak jól jártunk adott körülmények között”. Egyikük azzal, hogy eleve vakon született, másikuk azzal a magabiztossággal, hogy már így is látott minden fontosat a világból, és keresik mindketten a maguk módján a boldogulás lehetőségét. Ezt a kivételes tehetséget bámulom bennük. Az élet zsenijei ők és a hozzájuk hasonló emberek.
– Tamás, sokszor hallom, hogy az élet próbálja kiegyenlíteni a dolgokat, hogy valamely hiányt más területen kompenzál.
Például, hogy a vakoknak jobb a hallásuk, szaglásuk, térérzékelésük. Tapasztalataid szerint ez így van? Mi jött neked mintegy cserébe?
J. T. Szerintem ez így általánosságban jó nagy hülyeség! Azért, mert nem látok, egy jó nagy túrót kaptam. Semmit. Attól, hogy valaki vak, lehet botfülű, és lehet kivételes zenei tehetséggel megáldva, de ez ugyanígy van a látóknál is. Lehet okos, buta, jólelkű, gonosz, visszafogott, szenvedélyes, lehet érzékeny hallású, és akár süket is. Nincs összekapcsolva semmi egyébbel. Születhet ilyennek-olyannak, és válhat ilyenné-olyanná. Rossz nyomon indul el, aki bármi egyébre próbál következtetni. Gyanítom, hogy sok szépségtől megvagyok fosztva, de sok szörnyűségtől is meg vagyok kímélve.
– Az emberek kényszert éreznek, hogy finomkodjanak veletek, és mindenféle nyakatekert jelzőt találnak ki, nehogy megsértődjetek: világtalan, látássérült, fogyatékos meg ilyeneket. Te ebből melyiket viseled el?
J. T: Hogy vak. Kacifántos körülírás helyett ennyi, mivel valóban vak vagyok. Utálom a szómágiát. Zavar a túlzott finomkodás, tapintatoskodás. Borsódzik a hátam attól, ha valaki véletlenül megkérdezi, láttam-e ezt vagy azt a filmet, és utána szabadkozni kezd a kérdés miatt… Azt is utálom, hogy úgy vélik, azért számítok fogyatékosnak, mert nem tudok például festeni. Fel sem vetődik, hogy eszem ágában sincs festeni. Azt sem tudom, mi az, akkor miért akarnék?! Atomfizikus sem akarok lenni sok milliárd embertársammal együtt, nem értünk egy mukkot sem belőle, de ezen nem kezdünk el búslakodni! Meggyőződésem, hogy festés és atomfizika és sok ezer más nélkül is lehet teljes életet élni.
Sz. M: Bennem egyébként, ha látok egy vak embert, feltámad a jó cserkész, és szeretnék neki rögtön segíteni. Például átkísérni az úton, még akkor is, ha nem akar átmenni. Jó néhányszor kifejezetten durva elutasításban is volt már részem. Nyilván az én hibám, és nem a megfelelő módon szóltam az illetőhöz… Egyébként addig természetes, amíg észreveszi az ember, ahogyan azt is, ha három méter magas a másik, vagy két feje van, de vétek lenne ezekből más következtetést levonni a másik ember tulajdonságaival, minőségével kapcsolatban.
– Tamás, egy ideje beszélgetünk most Miklóssal, nyilván körvonalazódik egy vélemény benned róla. Ez alapján vajon milyen festő lehet? Ha most hirtelen látnád egy képét, megismernéd?
J. T.: Először is nem biztos, hogy szeretnék látni! Csak összezavarodnék, mert fogalmam sincs, mi micsoda. Hiába lenne egy alma az orrom előtt, nem ismerném meg, mert számomra tapintás, illat, íz révén válik almává. Egészen más kódrendszer alapján tudom felfogni a világot. Nem tudnék például kommunikálni, mert nem tudom, mi a szemkontaktus, és egészen másként értelmeznék minden jelet. Összezavarodnék. Ez nekem így megfelelő.

– Szüts Miklós festményei nélkül is…?
J. T.: Az hallottam róla, az egyik legnagyobb kortárs festőművész. Érzékeltem, hogy nagyon értheti a dolgát, és felettébb izgalmas mögöttes gondolatai vannak…
Sz. M: Nagyon jólesnek Tamás szavai, mert rém hiú alak vagyok, de tartok tőle, hogy túlzott bizalmat kölcsönöz nekem. Kosztolányi csodás verse jut eszembe ilyenkor arról a költőről, akinek minden adottsága megvan, hogy a legnagyobb költő legyen: körülmények, elszántság, felkészültség, szorgalom, csupán egyetlen apróság hiányzik belőle: a tehetség. Anélkül pedig fabatkát sem ér az egész. Egy festőt is ez az egy dolog minősít: hogy tehetséges-e. Egyébként valószínűleg csalódást okoznék Tamásnak, mert az életben ugyan locsogós pali vagyok, de a vászon előtt kifejezetten szűkszavú, a képeimben egyre kevesebb a konkrétum…
J. T.: Most már viszont szívesen megnézném őket!

(megjelent: Nők Lapja, 2020.11.25.)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .