Az ADHD-t nem szabad rendellenességként kezelni

Az iskolák és a munkahelyek ehhez való alkalmazkodása sokkal többet segíthet. Nem is olyan régen még úgy gondolták, hogy a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD) csak az iskoláskorú fiúkat érinti – azokat a rosszcsontokat, akik nem tudnak nyugton ülni az órán, és mindig bajba kerülnek. Ma az ADHD diagnózisok száma minden korcsoportban gyorsan emelkedik, a legnagyobb mértékben […]

Az iskolák és a munkahelyek ehhez való alkalmazkodása sokkal többet segíthet.

Nem is olyan régen még úgy gondolták, hogy a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD) csak az iskoláskorú fiúkat érinti – azokat a rosszcsontokat, akik nem tudnak nyugton ülni az órán, és mindig bajba kerülnek. Ma az ADHD diagnózisok száma minden korcsoportban gyorsan emelkedik, a legnagyobb mértékben a fiatal és középkorú nők körében. A számok megdöbbentőek. A Nuffield Trust agytröszt szerint Angliában mintegy 2 millió ember, a lakosság 4%-a szenved ADHD-ban. A tünetek gyakran átfedés mutatnak az autizmus, a diszlexia és más olyan állapotok tüneteivel, amelyekről – az ADHD-hoz hasonlóan – úgy gondolják, hogy az agy fejlődése okozza. Összességében a gyerekek 10-15%-ánál tapasztalható a figyelemnek és az információfeldolgozásának olyan sémái, amelyek alapján ezekbe a kategóriákba tartoznak.

Jelenleg az ADHD-t úgy kezelik, hogy vagy van, vagy nincs. A diagnózisnak ez a bináris megközelítése két következménnyel jár. Az első az, hogy ha mindenkit úgy kezelünk, mintha beteg lenne, megtelik az egészségügyi ellátórendszer. Angliában a várólisták az ADHD-értékelésekre akár tíz év is lehet; a sajátos nevelési igényűek oktatási rendszere pedig zsúfolt. A második következmény, ha az ADHD-t úgy kezelik, mint egy rendellenességet, amelyet meg kell gyógyítani. Ez az emberi potenciál nagyfokú elpazarlásához vezet. A „normálisnak” való megfelelés kényszerítése kimerítő, szorongást és depressziót okozhat.

Az ADHD bináris szemléletét a tudomány már nem támasztja alá. A kutatók rájöttek, hogy nem létezik olyan, hogy „ADHD-s agy”. Azok a jellemzők, amelyek köré az ADHD diagnosztikai keretét adják – figyelemzavarok, impulzivitás, a mindennapi élet megszervezésének nehézségei – a súlyosság széles skáláját ölelik fel, hasonlóan a hétköznapi emberi tulajdonságokhoz. A súlyosabb esetben a gyógyszeres kezelés és a terápia döntő fontosságú lehet az iskola befejezéséhez vagy a munkahely megtartásához, sőt, akár életmentő is lehet, mivel csökkenti a balesetekhez vezető tüneteket.

A legtöbb ADHD-s ember esetében azonban a tünetek elég enyhék ahhoz, hogy eltűnjenek, ha a környezetük az erősségeikre épít. Ahelyett, hogy megpróbálnánk az embereket „normálisakká” tenni, sokkal ésszerűbb – és olcsóbb – az osztálytermeket és a munkahelyeket a neurodiverzitás igényeihez igazítani.

A dél-angliai Portsmouthban a tanárokat arra képezték ki, hogy felmérjék a gyermekek neurodiverzitási profilját olyan jellemzők alapján, mint a beszéd, az energiaszint, a figyelem és az alkalmazkodóképesség. A cél az, hogy megtalálják, hol van szükségük támogatásra (könnyen elterelődik a figyelmük), és hol vannak erősségeik (vizuálisan tanulnak), anélkül, hogy bármi konkrét diagnózist állítanának fel náluk. Az órák szervezése egy lehetőség arra, hogy az ülést, az állást és a csoportmunkát felváltva alkalmazzák – ami az egyik módja annak, hogy megkönnyítsék az ADHD-típusú tanulók dolgát. Az iskolába vagy a munkahelyre való érkezés időpontjának szabad megválasztása segíthet azoknak, akiket a reggeli rohanás során az érzékszervi túlterhelés megvisel. A leckék vagy jegyzetek összefoglalása, a zajszűrő fejhallgató és a csendes sarkok szintén segíthetnek.

Az ilyen feltételeknek általánosan elérhetőnek kell lenniük az iskolában és a munkahelyen. A neurodiverzitás jobb megértése csökkentené az iskolai zaklatást, és segítene a vezetőknek megérteni, hogy a neurodiverz emberek gyakran inkább különlegesek, mint általánosak. Lehet, hogy rosszul teljesítenek a nagy létszámú megbeszéléseken vagy a zajos osztálytermekben, de kivételesek az olyan dolgokban, mint a multitasking-munkavégzés és a vizuális vagy ismétlődő, a részletekre való odafigyelést igénylő tevékenységek. Tehetségük jó kihasználása azt jelenti, hogy amit nem tudnak jól csinálni, azt másokra kell bízni. Egy olyan kultúra, amely tolerálja a különbségeket és felvilágosultan tekint a szabályokra, segít az embereknek többet elérni és többet kihozni az életükből. Ez, és nem a több orvosi vizsgálat a legjobb módja annak, hogy segítsünk az ADHD-diagnózisért sorban álló, egyre növekvő számú embernek.

(megjelent: The Economist, 2024. október 30.)

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.