Belgium végre szembenéz népirtó gyarmattartói múltjával

Milliókat öltek és csonkítottak meg Kongóban II. Lipót belga uralkodó idején, azonban a király büszke volt a hódítására, és Afrika-múzeumot alapított Brüsszelben. A kiállítás mostani átdolgozása lökést adott annak, hogy az ország feldolgozza szégyenletes múltját, ennek első lépéseként Fülöp király bocsánatot kért. Az USA-ból indított szobordöntési hullám elérte Európát, és az egykori gyarmatosítók ellen fordul. […]

Milliókat öltek és csonkítottak meg Kongóban II. Lipót belga uralkodó idején, azonban a király büszke volt a hódítására, és Afrika-múzeumot alapított Brüsszelben. A kiállítás mostani átdolgozása lökést adott annak, hogy az ország feldolgozza szégyenletes múltját, ennek első lépéseként Fülöp király bocsánatot kért.

Az USA-ból indított szobordöntési hullám elérte Európát, és az egykori gyarmatosítók ellen fordul. Belgiumban például az országszerte számtalan helyen megörökített II. Lipót király ellen, aki 1865–1909 közti uralkodása alatt Közép-Afrikában brutális kegyetlenséggel szipolyozta ki a neki ítélt területet. Az Otto von Bismarck német birodalmi kancellár által összehívott 1884–1885-ös berlini konferenciának – amely során tizenkét európai állam, valamint az Oszmán Birodalom és az USA az afrikai kontinens felosztásáról tárgyalt – a fő nyertese Belgium, pontosabban II. Lipót lett.

A tárgyaló felek ugyanis a hatalmas közép-afrikai Kongó-medencét a kis európai ország fennhatósága alá helyezték Lipót azon ígérete ellenében, hogy semleges szabadkereskedelmi övezetet hoz létre, amelyből mindenki részesülhet. Megígérte, hogy harcot indít a rabszolga-kereskedelem ellen, a belga államnak pedig megfogadta, hogy soha nem igényel személyes érdekből anyagi támogatást. Lipót ezután létrehozta a Kongói Szabadállamot. A rabszolgaság megszüntetéséért valóban mindent megtett, de a másik két ponthoz csak kezdetben tartotta magát. Ezek végül meglehetősen költséges ígéreteknek bizonyultak, hiszen saját pénzéből kellett felépítenie a beígért kereskedelmi infrastruktúrát és a közigazgatást. 1890-ig tizenkilencmillió belga frankot ölt a gyarmatába, ez az örökölt vagyonának jelentős része volt, és alig csordogált valami vissza belőle. Miután erre rájött, esze ágában sem volt tovább tartani magát a megállapodásokhoz. Helyette csak egyetlen szempont vezérelte: a saját gazdagodása.

Az új állam 1897-re már évi 245 tonna elefántcsontot exportált, a világkereskedelem csaknem 50 százalékát. Gyakorlatilag az összes zsákmány felett a király rendelkezett. Amikor a felfújható abroncs feltalálása következtében a gumi iránti igény is jelentősen megnőtt, Lipót bevezette a havonta nyers kaucsuk formájában fizetendő adót. Aki eltért a kirótt normától, alaposan megbüntették, megcsonkították vagy egyszerűen agyonverték. Így aztán nem csoda, hogy a századfordulóra Európa legjövedelmezőbb gyarmatává vált a Kongói Szabadállam.

A király területi koncessziókat osztogatott, általában olyan cégeknek, amelyeknek ő volt a legnagyobb részvényese, vagy legalábbis a nyereségből komoly rész járt neki. A megtermelt profitot odahaza költötte el. Erről tanúskodnak Brüsszel pompás útjai, csodálatos parkjai vagy Oostende tengerparti üdülőinek ragyogó palotái. David Van Reybrouck belga újságíró és történész az e témában alapműnek számító Kongó – Egy történet című kötetében ezt írja: „Az európai nagyhatalmak nem a királyt, hanem a Nemzetközi Kongó Társaságot nevezték meg a Kongó-medence feletti egyedüli hatalomnak. De láthatóan senki sem tiltakozott, amikor Lipót teljesen figyelmen kívül hagyta ezt az álintézményt, és a Kongói Szabadállam egyeduralkodójaként viselkedett.” Egészen addig, amíg egy brit diplomata igazolta azokat a szörnyűségeket, amikről előtte már sokan beszámoltak. Hatására Lipót kénytelen volt vizsgálóbizottságot meneszteni az anyaországnál vagy hatvanhétszer nagyobb magángyarmatára.

A jelentés olyan súlyos vádakat hozott fel ellene, hogy Belgium jó nemzetközi hírnevének fenntartása érdekében, a kormány nyomására le kellett mondania Kongó irányításáról. A gátlástalan király azonban 1908-ban a kabinettől ötvenmillió belga frankot csikart ki „az országért hozott hatalmas áldozatokért”, és további negyvenötmilliót különböző beruházások kompenzációjaként. Nem sokáig élvezhette a pénzt, mert 1909 decemberében meghalt. Az afrikai országot pedig átnevezték Belga Kongóvá, amely az 1960-as függetlenségéig gyarmat maradt. Az elnyomásra jellemző az 1924-ben végzett népszámlálás eredménye, amely szerint a brutális uralom során a kongói népesség 1880 és 1920 között a felére csökkent, tízmillióan veszítették életüket. A kegyetlenségek és a féktelen kizsákmányolás több mint egy évszázadig tabutéma maradt Belgiumban, ahol sokáig mindenki úgy tudta, hogy csupa jót tettek annak idején, hiszen elvitték a civilizációt, utakat építettek, egészségügyi ellátást nyújtottak, iskolákat alapítottak.

A kolonizáció egyik fő szimbóluma a Kongó Múzeum – mai nevén Királyi Közép-afrikai Múzeum – volt, amelynek ötlete az 1897-es brüsszeli világkiállításra született. Lipót eredetileg monstre propagandabemutatónak szánta a Brüsszel Tervuren elővárosában létesített intézményt. Célja befektetők verbuválása volt a gyarmati projektjéhez, és egyben alattvalóinak lelkesítése is. A múzeum a rasszizmusban mélyen gyökerező nyugati felsőbbrendűség üzenetét közvetítette. Termeiben a látogatók rengeteg, az afrikai ember primitívségét és az európaiak felsőbbrendűségét ábrázoló szobrot, tízmillió állattani mintát, nyolcezer összeharácsolt népi hangszert, számtalan maszkot és használati tárgyat csodálhattak meg. Fő szenzációja a parkban létesített afrikai skanzen volt, ahol – mint egyfajta emberi állatkertben – a nagyérdemű 267 kongóit figyelhetett meg, akik főztek, népművészeti tárgyakat készítettek, és úgy kellett tenniük, mintha Afrikában lennének.

A múzeum élére 2011-ben új igazgatót neveztek ki, azzal a feladattal, hogy reformálja meg. Guido Gryseels, aki évtizedekig dolgozott az ENSZ kötelékében különböző afrikai országokban, többéves előkészítő kutatómunka után kezdett bele az átalakításba. A rábízott intézmény másfél éve nyílt meg.

„Amikor idekerültem, változatlanul a függetlenség előtti Kongót mutattuk be. Minden elavult volt, gyakorlatilag semmi sem változott a megnyitás óta, ezért nem csoda, hogy a nemzetközi sajtó a világ utolsó kolonialista múzeumának titulált minket. Ráadásul az iskolákban semmit sem tanítanak arról az időről, és sokan akkor szembesülnek először Afrikával, amikor idelátogatnak” – magyarázta Gryseels a HVG-nek. Célja szakítás a dicstelen múlttal, és új, politikailag átdolgozott kiállítási koncepció. „Az új stratégia kidolgozása előtt öt évig nagyon kritikusan tanulmányoztuk a gyarmat történetét, és azt, miként jutottak a kiállítási tárgyak hozzánk. Afrikai tudósokat és művészeket is bevontunk, hiszen nélkülük nem lehet Afrikáról szóló modern múzeumot létrehozni” – tette hozzá.

A feladat nem bizonyult egyszerűnek, mert sok kolonialista szimbólum a műemlékvédelem alatt álló pazar épület szerves része, amikhez nem volt szabad hozzányúlni. Kreatív ötletekkel végül ügyesen megoldották a problémát. Így például az Emlékteremnek nevezett helyiség ablakába marták a gyarmatosítás elején elpusztult helyi lakosok nevét, ezzel szó szerint árnyékot vetve a falon felsorolt ezerötszáz belga „halálos áldozat” nevét viselő táblára. A rasszista szobrokat összeszedték, és egy raktárba száműzték, amely azonban szintén látogatható. Az akció üzenete: régen így vélekedtek az afrikai emberekről, de ez most már a múlté.

Emellett részletesen bemutatják az élővilágot, a mezőgazdaságot, a természeti kincseket, a nyelveket és a zenét, a népi hagyományokat.

Mindenki arra számított, hogy a 2018. decemberi megnyitón Fülöp király is jelen lesz, és sajnálatát fejezi ki az atrocitásokért. Ez nem történt meg. Fülöp öccse, Lőrinc herceg még rátett egy lapáttal. Szerinte mivel Lipót sosem járt Kongóban, nem is szenvedhettek miatta az emberek.

Kongó függetlenné válásának június 30-ai 60. évfordulójára időzítve aztán Fülöp kedden mélységes sajnálatát fejezte ki abban a levélben, amit az afrikai ország elnökének, Félix Tshisekedinek címzett. Gryseels is úgy látja, a politikában elindult a változás. Korábban is voltak viták a múlt igazságosabb feldolgozásáról, de ezek egy idő után rendre elhaltak. A múzeum újranyitása után azonban erőteljesebbé váltak, a Black Lives Matter mozgalom pedig végképp napirendre tűzte a kérdést. A brüsszeli önkormányzat bejelentette, hogy vitát kezdeményez a Lipót-emlékművek jövőjéről, és internetes petíció indult a volt uralkodó összes portréjának eltávolításáról.

A kongói diaszpóra egyre öntudatosabb követelésére parlamenti bizottság kezdett foglalkozni a témával. A  kolonialista múlt ismét bekerül a tanrendbe, és már dolgoznak a rasszizmus elleni új, a jelenleginél sokkal szigorúbb törvényen is. Ugyanis nem csak Lipótról és a gyarmati múltról van szó. A rasszista megkülönböztetés, amely a rendőrség részéről is tapasztalható, alapvető probléma Belgiumban.

Épp a minap számolt be Pierrette Herzberger-Fofana német európai parlamenti képviselő, aki történetesen maga is fekete, hogy amikor okostelefonjával lefényképezte, hogyan zaklatott kilenc brüsszeli rendőr két fiatal feketét, erőszakkal elvették tőle a készülékét és a táskáját, miközben négyen a falhoz szorítva megmotozták. A felvétel készítése teljes mértékben legális volt, és nem számított, hogy EP-képviselőként mentelmi joga van.

(megjelent: HVG, 2020. 07. 05.)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .