Egy új világban

Hetven éve költöztek Beloiannisz faluba az első lakók, akik mind görög polgárháborús menekültek voltak. Az akkori kommunista magyar vezetés a Szovjetunió csatlósaként zokszó nélkül részt vett a görög kommunisták 1948-ban indult akciójában. Hogy lehet ilyen névvel élni? – kérdezték olykor Vlahosz Haralambosztól a játszótársai az 1950-es évek Magyarországán. Nagyon jól! – feleli magabiztosan sok évtized […]

Hetven éve költöztek Beloiannisz faluba az első lakók, akik mind görög polgárháborús menekültek voltak. Az akkori kommunista magyar vezetés a Szovjetunió csatlósaként zokszó nélkül részt vett a görög kommunisták 1948-ban indult akciójában.

Hogy lehet ilyen névvel élni? – kérdezték olykor Vlahosz Haralambosztól a játszótársai az 1950-es évek Magyarországán. Nagyon jól! – feleli magabiztosan sok évtized távolából a ma már a nyolcvanas éveit taposó egykori háborús görög menekült. 1948-ban, kilencévesen érkezett több ezer sors­társával, felnőttek kísérete nélkül, egy észak-görögországi hegyvidéki faluból.

Mindannyian az 1943 és 1949 közötti polgárháború elől menekültek. Ennek gyökerei a második világháborúig nyúltak vissza, amikor több ellenállási mozgalom szerveződött Görögországban a német megszállók ellen. Közülük az első számú a kommunista párt befolyása alatt álló, de leginkább antifasiszta Nemzeti Felszabadító Front (EAM) és katonai szárnya, a Görög Népi Felszabadító Hadsereg (ELAS) volt. A nyugati szövetségesek kezdetben bőkezűen támogatták őket, ám 1943-tól a britek egyre gyanakvóbban figyelték, ahogy az ELAS szedett-vedett gerillatömörülésből konvencionális hadsereggé válik, és tartva a háború utáni kommunista hatalomátvételtől, inkább a rivális csoportokat kezdték finanszírozni. Mindez fegyveres konfliktushoz vezetett az EAM-ELAS és a kisebb ellenállási szervezetek között, amiből az előbbi került ki győztesen, az utóbbiak nagy részét megsemmisítve vagy magába olvasztva.
évtizedeken keresztül éltek „ideig­lenesen” Magyarországon, ám sokan végül itt eresztettek gyökeret

1944 nyarára megindult a német csapatok visszavonulása, a görög vidék nagy részét a partizánok ellenőrizték, októberben pedig a britek Athénba is bevonultak. Rájuk a lakosság legnagyobb része felszabadítóként tekintett, ám egyes kommunista vezetők nem bíztak bennük, ezért december 1-jére tüntetést szerveztek Athén belvárosába. A ma is hasonló megmozdulások színteréül szolgáló Szintagma téren a rendőrség a 200 ezres tömegbe lőtt, huszonnyolcan meghaltak, több százan megsebesültek, a következő napokban pedig szabályos háború robbant ki az EAM-ELAS és a brit hadsereg támogatta kormánycsapatok között a főváros utcáin. Egy ideig a kommunisták ellenőrizték Athén nagy részét, ám a megérkező brit erősítés fordított a helyzeten, és január elejére az ellenállók vesztettek.

Fővárosi kudarca ellenére az ELAS tovább élt, és országszerte vérontásba kezdett. Harcosai szabályosan vadásztak azokra, akik a kormányt támogatták, előfordult, hogy több száz embert végeztek ki, mert nem voltak kommunisták. Önkényes akasztások, lefejezések jellemezték ezt az időszakot. Válaszul az antikommunista bandák kommunistának mondott civileken álltak bosszút; falvakat rohantak le, amelyekről úgy tudták, segítséget nyújtottak a partizánoknak. A kegyetlenkedésekben több mint ezren haltak meg 1945–1946-ban, még többeket megkínoztak.

A Szovjetunió és a Nyugat közötti viszony megromlásával az addig békés megoldásokat hirdető Görög Kommunista Párt (KKE) is militánsabb üzemmódra váltott: 1946-ban újra fegyveres harcot hirdetett a „monarchofasiszták” ellen. Korábban Jugoszláviába és Albániába menekült veterán partizánok kezdtek el az északi hegyvidéken keresztül az országba visszaszivárogni. Akkor már a kegyetlenkedései miatt hivatalosan feloszlatott ELAS helyett annak utódjába, a Görög Demokratikus Hadseregbe (DSE) tömörültek, amelyet a korabeli magyar sajtó által is körülrajongott korábbi ELAS-katona, Markosz Vafiadisz, azaz „Markosz tábornok” vezetett. A polgárháború 1947-re teljesedett ki, a DSE 1948-ban érte el befolyása csúcsát. Mintegy 20 ezer harcossal és ennél jóval több szimpatizánssal számolhatott, mindenhol voltak informátorai. Akkoriban például a Peloponnészosz félsziget 70 százalékát tartotta az ellenőrzése alatt.

A görög kormány és nyugati támogatói már 1948-ban offenzívát indítottak a hegyekbe, s óriási veszteségeket okoztak a kommunistáknak. Akkor indult meg – mindkét oldalon – a gyerekek kimenekítése. A kommunista párt akkori vezetője, Nikosz Zahariadisz személyesen Sztálinnal egyeztetett erről, de az érintett országok, köztük Magyarország illetékesei is folyamatosan konzultáltak. Ennek terepe a kezdetben Belgrádban, majd Tito és Sztálin viszonyának megromlása után Bukarestben székelő Kominform volt. E város lett az emigrációba kényszerült KKE székhelye is. A görög kommunisták nagyjából 24 ezer 4–14 éves kiskorút szállíttattak a keleti blokk országaiba, Friderika királyné kezdeményezésére pedig több mint 25 ezer gyermek került a külön erre a célra létesített, jellemzően belföldi táborokba, a „gyerekvárosokba”.

A menekültek barlangról barlangra bujkálva, gyalog, tehervonaton vagy teherhajók rakterében – a tengert korábban soha nem látott falusiak tengeribetegen, egész Európát megkerülve, Lengyelországon keresztül – jutottak el a fogadó országokba. Magyarországra körülbelül egy hónapos út vezetett, amelynek utolsó része általában a Belgrád–Budapest vonatozás volt. Vlahosz számára az első év a budapesti Mátyás laktanyában telt. „Kevésbé voltunk szomorúak, ha játszottunk, de az már látszott, hogy hosszú ideig nem fogunk hazamenni. Amikor valaki megszökött, visszahozták. Előfordult, hogy a 14 évesnél idősebbeket elvitték. Harcolni mentek. Volt olyan lány, aki visszajutott Görögországba, a tüzérséghez került, és meg is halt” – emlékszik vissza a napokban megjelenő, Trauma és megnyugvás című, a Görög Intézet által kiadandó kötethez készült beszélgetésben Vlahosz. Kezdetben laktanyákba, majd gyermekotthonokba osztották el a menekült gyerekeket, akik elkezdtek iskolába járni, magyarul tanulni, beilleszkedni.

1954-ben volt egy nagyobb szabású családegyesítés, amikor sok testvér, szülő és házastárs találhatott egymásra, mások számára viszont kiderült, hogy már soha nem láthatják a szeretteiket. És jövőre Görögországban! – ezzel az üdvözléssel koccintottak minden szilveszterkor a beloiannisziak. Folyamatosan a hazatérésre készültek, évtizedeken keresztül éltek „ideiglenesen” Magyarországon, ám éppen ezért sokan végül itt eresztettek gyökeret, alapítottak családot, élték le az életüket.

Noha a polgárháború – a DSE totális vereségével – már 1949-ben véget ért, a harcok romba döntötték Görögországot, évtizedekre kettészakították a társadalmat, amelynek mindkét fele velejéig gonosznak látta a másikat. Csaknem százezer embert zártak börtönbe, végeztek ki vagy száműztek, tömegek emigráltak. Az 1960-as évekre a politikai merényletek szintjéig mélyült a megosztottság, mígnem a bizonytalanságot kihasználva a hadsereg egyes jobboldali tisztjei puccsot hajtottak végre. Ezzel megkezdődött az 1974-ig tartó „ezredesek diktatúrája”. A katonai junta összeomlása és a monarchia eltörlése után Konsztantinosz Karamanlisz kormánya új alkotmányt írt, amely garantálta a politikai és állampolgári szabadságjogokat, valamint a szabad választásokat. Akkor minden külföldre szakadt görög hazatérhetett volna. Csakhogy sokuknak akkorra már máshol volt a haza.

Görögfalva

A gyermekek 1948-ban, több hullámban érkeztek Magyarországra, összesen mintegy háromezren. 1949-ben pedig további nagyjából négyezer, mindenféle korú politikai menekült. A nehézségek és a nélkülözés ellenére ők többnyire hálásan emlékeznek vissza magyar segítőikre, úgy érzik, a lehetőségekhez képest mindent megkaptak. A lehetőségek persze meglehetősen szűkösek voltak Rákosi Magyarországán. 1950 tavaszán megkezdődött azonban a később a görög kommunista mozgalom egyik vezéralakjáról, Nikosz Beloianniszról elnevezett Fejér megyei Görögfalva építkezése, és ősszel ezernél is többen odaköltözhettek. (A csúcs 1952-ben volt 1850 lakossal, 1954-ben aztán a családegyesítés révén több mint nyolcszázan elmentek.) Mellesleg Göncz Árpád is dolgozott ott földmérőként.

Szintén 1950-ben döntöttek az iparban foglalkoztatható 1500 – a családtagokkal együtt 1900 – görög menekült elhelyezéséről a Kőbányai Dohánygyár budapesti telepén. Tíz-húsz négyzetméteres szobákban akár több család is élt összezsúfolva. A konyha közös volt, a vécé, a fürdőszoba a folyosó végén. Külön épületben szállásolták el az egyedülállókat.

Eredetileg nagyjából 1700 mezőgazdasági dolgozó lakóhelyeként négyszáz lakóház felépítését tervezték Beloianniszban. Természetesnek vették, hogy a menekültek is részt vegyenek az építkezésben. „Azt gondolhatnánk, hogy az ideiglenesség érzése és az, hogy a lakók sokfelől, 260 településről érkeztek, nehezítette, hogy a falu közösséggé váljon, ám az egymásrautaltság összehozta az embereket” – mondta a HVG-nek Vlahopulosz Ziszisz, a falu egykori polgármestere, majd úgy fogalmazott, hogy szerény körülmények között, a kornak megfelelően éltek. „Volt székünk, asztalunk, lavórunk, de akadtak fürdőszobás lakások is. Mindent megkaptunk, egy ideig kis Svájcnak nevezték a falut.” Ő 1951 februárjában költözött a településre.

A környékbeli magyarokkal kezdetben csak mutogatva beszéltek, még a kirendelt orvossal is, aki aztán a gyermek Vlahopuloszt vette maga mellé tolmácsnak, mert csak ő beszélte a nyelvet. Idővel az iskola is beindult, húsz gyerekkel, őket leginkább ránézésre sorolták be az évfolyamokra, mert nem lehetett pontosan tudni róluk, mikor születtek. Később egyre több lett a magyar tanár és diák. „Még iváncsai gyerekek is jártak az osztályainkba. Az egy hosszúkás falu, az iskola a másik végén volt, s előfordult, hogy a miénk közelebb volt nekik, mint a sajátjuk, ezért átjártak ide” – mesélte Vlahopulosz. „Mi, gyerekek egymás között, amikor a szünetekben játszottunk, verekedtünk, káromkodtunk, csak görögül beszéltünk. Még a hatvanas években is jöttek olyan magyarok, akik most is itt élnek velünk. Van, amelyikük ragyogóan beszél görögül.”

(megjelent: HVG, 2020.11.19.)

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.