Írónak lenni néha jó – Odze György

Megtalált egy fiatalember. Manapság könnyű az embert megtalálni, különösen, ha a neve jelentősen különbözik a megszokottól. Régen a telefonkönyvet használtuk ere a célra, amit a postáról vittünk haza, és mindenki először a saját nevét kereste benne, mintha ez valamiféle dicsőség lenne, pedig csak egy név voltunk a sok tízezer előfizető között. A fiatalember azt írta, […]

Megtalált egy fiatalember. Manapság könnyű az embert megtalálni, különösen, ha a neve jelentősen különbözik a megszokottól. Régen a telefonkönyvet használtuk ere a célra, amit a postáról vittünk haza, és mindenki először a saját nevét kereste benne, mintha ez valamiféle dicsőség lenne, pedig csak egy név voltunk a sok tízezer előfizető között.

A fiatalember azt írta, hogy szeretne találkozni velem, többet nem mondhat, de bízzak benne, és egy közeli, csendes kávéházat ajánlott. Szívességet tennék, írta rejtélyesen. Majd megértem. Nem szoktam az ilyen meghívásokat ismeretlenül elfogadni, manapság az ember gyanakvó, egy egyszerű telefonhívással elkezdődik valami, azután ki tudja, milyen bonyodalmak lesznek belőle, azután meg csak magyarázkodhat, hogy nem úgy gondolta. De akkor már késő, és nem érti senki, hogy lehetett ebbe így belebonyolódni.

A kávé háznál találkoztunk, autóval jött, megállt a bejáratnál.

– Továbbmegyünk – mondta. Rokonszenves, egyszerű fiatalember volt. Valamiért bíztam benne. Mindig volt bennem valamennyi kalandvágy. Hát most lehet bizonyítani. Útközben nem beszélgettünk.

– Nemsokára ott vagyunk -mondta, amikor egy külvárosi lakótelepre értünk. Megállt, kiszálltunk. – Mi lesz most?- kérdeztem.

– Felmegyünk a harmadikra, liften.

Ez a kaland értelme. Ha az ember már belekezd, érdekli, hogy mi sül ki belőle. Es a kíváncsiság, ez a mély emberi erény mindig győz a félelem fölött. Kiléptünk a liftből. A zsebéből elővett egy kulcscsomót.

– Bemegyünk. Ott lesz a barátnőm. Bemutatom neki.

Egyszerű lakás, egyszerű bútorok. Az asztalnál, az egyik széken fiatal lány ült.

– Ő Norma. Vak. Soha nem látott.

A lány kinyújtotta a kezét, felemelte a fejét. Úgy éreztem, szeretett volna rám nézni.

Kezet fogtunk. Bemutatkoztam.

– Főzök kávét – mondta a fiatalember. Leültem az asztalhoz, szemben a lánnyal. Nem mondták, hogy üljek le, de ez látszott természetesnek. Csendben ültünk, amíg a fiatalember visszaérkezett a kávéval. Már nem volt bennem félelem, amit le kellett volna győzni. Maradt a kíváncsiság. A fiatalember is leült az asztalhoz.

– Norma nagyon szereti az írásait. Én olvasom fel neki. A regényeit is felolvastam. Van egy novella, ami a szerelemről szól. Egy olyan férfiról, aki már nem fiatal, de tud még szerelmes lenni.

– Nagyon tetszett nekem – Norma most szólalt meg először.

– Örülök – feleltem. És csakugyan örültem.

– Igaz történet?

– Ha jól van megírva, akkor igaz – mondtam.

– Szeretném, ha maga olvasná fel nekem – mondta.

Felolvastam. Különös volt érezni a csendet a végén. A lány kinyújtotta a kezét az asztalon.

– Köszönöm – mondta.

A fiatalember lekísért, mondta, hogy hazavisz, de azt feleltem, hogy inkább sétálok.

Szóval végül is ezért érdemes írónak lenni.

(megjelent: Népszava, 2020. 01. 27.)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .