„Max a barátom és a lelki társam”

„Szőke angyal, sokszor csak így hívom” – Kopa Marcell és vakvezető kutyája A Pécsi Tudományegyetem idei diplomaosztója elég rendhagyóra sikerült: egy kutya is részt vett rajta. Az eseményről és Marci beszédéről készült videót rengetegen nézték meg. Ha valaki, akkor a látását vesztett fiatalember tudja, miért fontos az önbizalom és a szeretet erejében bízni. Az ünneplőbe […]

„Szőke angyal, sokszor csak így hívom” – Kopa Marcell és vakvezető kutyája

A Pécsi Tudományegyetem idei diplomaosztója elég rendhagyóra sikerült: egy kutya is részt vett rajta. Az eseményről és Marci beszédéről készült videót rengetegen nézték meg. Ha valaki, akkor a látását vesztett fiatalember tudja, miért fontos az önbizalom és a szeretet erejében bízni.

Az ünneplőbe öltözött golden retriever volt a sztár, pedig a hallgatóknak nem volt újdonság a jelenléte: három évig naponta találkozhattak vele, amíg Marci elvégezte a politológia szakot. Sőt négy évig még előfordulhat, hogy összefutnak a folyosón, mert a 24 éves gazdája jogot hallgat. „Hároméves koráig Max csak házi kedvenc volt, aztán elvitték egy kilenc hónapos kiképzésre, amiben egy alapítvány segített nekünk. Akkor lettem 18, ettől az életkortól lehet vakvezető kutyája egy látássérültnek. Az első találkozásunk… Hát arra nincsenek szavak – meséli Marci, aki már a gimnáziumot is Maxszal fejezte be. – Az iskolákban nem volt gond a jelenléte, máshol se nagyon, pár alkalmat leszámítva: egy étterembe és egy patikába nem engedtek be minket. Szőke angyal, sokszor csak így hívom. Barátom, támaszom és lelki társam. Gyakran előfordul, hogy sétálok és eszembe jut, hogy még elmegyek ide vagy oda. Ki sem mondom, de már odavezet. Különleges kapcsolat a miénk. Teljesen természetes volt, hogy a diplomaosztón segít felmenni a pódiumra, ahonnan fontosnak éreztem megosztani a hallgatósággal, hogy soha ne legyünk kishitűek. A hit és a szeretet visz előre minket, amikhez persze magabiztosság és önbizalom is szükséges. Nem könnyű, pláne annak, aki valamilyen fogyatékkal él. Nekik sem szabad bezárkózni, élni kell, néha egyszerre több életet is…”

Hamar észrevették, hogy valami nem stimmel az egészségével. „Stickler-szind-rómám van, Magyarországon huszonöten vagyunk. A kór ízületi gyengeséggel járhat, valamint a hallás és a látás elvesztésével. Az egyik szememre négy-, a másikra nyolcévesen vakultam meg. Utóbbival fényt érzékelek, de csak annyira, mint egy látó nyolcszor összehajtogatott folpackon keresztül. Vak vagyok, és ritkán az ízületeimmel is vannak bajok. Az öcsém, Bence egészséges, de a n éves húgom, Dóri pár éve szintén elvesztette a látását, de ő is boldogan éli az életét, sikeres YouTube-csatornája van, meséket mond rajta.”

A három testvért a vakok rehabilitációját segítő alapítványnál dolgozó szülők nevelték fel Edit nagymama segítségével, aki ma is viszi a háztartást náluk. „Nem mondom, hogy mindig könnyű volt – sóhajt nagyot Marci. – Például amikor egy írást lefényképező és azt beszéddé alakító szerkezetet szerettünk volna venni, ami a húgom és az én tanulmányaimat könnyítette volna meg, de nem volt rá félmillió forintunk, a pályázatainkat pedig rendre visszadobták. Anyu a fogát összeszorítva posztolt a Facebookon, és másfél nap alatt jóravaló emberek összegyűjtötték nekünk a pénzt. Fontos volt, mert imádok olvasni, 672 könyvet olvastam el eddig a gép segítségével is, és a netes kommunikáció is könnyebben megy így.”

A friss diplomás fiatalember soha egy percig sem keseredett el, kivéve egyszer: egy évvel ezelőtt véget ért egy hosszú szerelmi kapcsolata. Azóta már jól van, összejár a barátaival, szórakozik, utazik, a tanulás mellett pedig rengeteget dolgozik is. ,Érzékenynek, azaz elmegyek rendezvényekre, és a fogyatékkal élőkről beszélek az egybegyűlteknek. Egy szabadulószobát működtető cégnél is dolgozom, a Vakok és Gyengénlátók Egyesülete megyei szervezetében pedig elnökségi tag vagyok. Játszom egy mozgásszínházban és az egyetemi színtársulatban, de szeretnék a szakmámban, politológusként is elhelyezkedni. Az a célom, hogy abból a sok szeretetből, amit kaptam a környezetemtől, a sorstársaimtól, Pécsváradtól – ahol a családom évszázadok óta él – valamit vissza tudjak adni. Erre tanítottak itthon, ezt hallottam a református gyülekezetben. Segíteni szeretnék, hogy az emberek rájöjjenek, minden helyzetből fel lehet állni.”

(megjelent: Best magazin, 2019. 07. 26.)

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.