Menjek, vagy maradjak? – CODA:

A CODA (a cím egy betűszó: child of deaf adults, azaz siket felnőttek gyermeke) főszereplője, a Massachusetts-i Gloucesterben élő Ruby Rossi (Emilia Jones), családjának egyetlen halló tagja, ugyanis mind a bátyja, mind a szülei siketek. Ezért különösen nagy teher nehezedik rá, ahogy próbál segíteni a családi vállalkozásban, a halászatban, és a mindennapi teendőkben. Amikor viszont egy fiú, Miles (Ferdia Walsh-Peelo) miatt beiratkozik a gimnáziuma kórusába, kiderül, hogy Ruby énekhangja különleges, énektanára, Mr. V (Eugenio Derbez) pedig szorgalmazza, hogy jelentkezzen a híres művészeti iskolába, a bostoni Berklee-re. Ruby szülei viszont nehezen tudják elfogadni lányuk érdeklődését az éneklés iránt, amiben ők nem tudnak részt venni, ahogy azt sem, hogy Ruby tőlük távol tanuljon tovább ahelyett, hogy főállásban a hajón dolgozna.

A CODA egy francia film, a 2014-es A Bélier család remake-je, és egy-két kisebb változtatástól eltekintve követi is az eredetit. A francia változat több kritikát is kapott azért, amiért a főhősnő szüleit halló színészek alakították, akik a jelelést sem sajátították el helyesen. A Siân Héder által rendezett CODA-ban viszont Ruby szüleit siket színészek játsszák, akik mindketten történelmet írtak. Marlee Matlin volt ugyanis az első siket színész, aki Oscar-díjat kapott az Egy kisebb isten gyermekei című filmért, Troy Kotsur pedig az első Oscarral kitüntetett férfi színész lett a CODA-ban nyújtott alakításááért.

Nem is véletlenül, hiszen

BIZONYOS SZINTEN EZ INKÁBB A SZÜLŐK TÖRTÉNETE, MINT RUBYÉ.

Ők azok, akik fejlődnek, megtanulnak túllépni saját gyengeségeiken és előítéleteiken, hogy a gyerekük számára jobb jövőt biztosítsanak. Talán kicsit túl elutasítóak is a zenével kapcsolatban, ezzel együtt viszont felüdülés látni olyan, fogyatékkal élő karaktereket, akiket nem csupán a siketségük határoz meg, hanem hús-vér, esendő, de jószándékú emberek.

Siketséggel foglalkozó filmeket egyre többet láthattunk az elmúlt években: nyáron került a mozikba a Hang nélkül 2. része, illetve a tavalyi díjszezonnak visszatérő szereplője volt A metál csendje egy hallását elveszítő dobosról. A CODA velük ellentétben a siketséggel való együttélést a lehető leghétköznapibb helyzetekben mutatja meg, még ha néha talán túlzó példákkal is (egy jogi ügyben például valószínűleg hivatásos tolmácsra lenne szükség, nem egy gyerek fordítására bízzák az ítélethirdetést).

A CODA EGY MINDEN ÍZÉBEN PROFI ALKOTÁS, MÉG HA EREDETI ÖTLETEKET NEM IS IGAZÁN TUD FELMUTATNI.

Ha nem is ismerjük a francia filmet, a családjától elszakadni vágyó, vagy csak egyszerűen más utat választó gyerekek történetét nem egyszer láttuk már (legutóbb talán a Lady Bird-ben ilyen emlékezetesen). Klasszikus felnövéstörténet ez, csak ezúttal a művészi pálya választása nem csak egy világra van a szülők kétkezi munkájától, hanem a siketség még nagyobb szakadékot teremt a generációk között. Ezzel együtt a film nagyon egyszerű, de mégis hatásos jelenetekkel mutatja meg, hogyan tudják a siketek is átérezni a zene hatását és Ruby énekhangjának erejét.

A CODA TELE VAN VICCES ÉS MEGHATÓ PILLANATOKKAL, DE SZERENCSÉRE SOSEM MEGY ÁT ÍZLÉSTELENBE VAGY GICCSESBE. 

Az pedig biztos, hogy akárhányszor Ruby dalra fakad a szerettei előtt, szem nem marad szárazon. A film először a tavalyi Sundance filmfesztiválon láthatott a közönség, majd az idei díjszezonban újra és újra felbukkant, végül pedig mindez megkoronázásaként mindhárom Oscar-díjat elvitte, amire jelölték: a legjobb férfi mellékszerepőnek, a legjobb adaptált forgatókönyvnek, és a legjobb filmnek járót is.

(Forrás:Origo)

Fotó: apple.com