Nagyobb álmok a vírushullámokból

Nghi hároméves volt, amikor egy baleset után sajnos elvesztette a hallását. Gyermekkora során azonban Nghi soha nem érezte magát hátrányos helyzetűnek. Valahányszor a családjáról beszél, a 2004-ben született diák szeme mindig büszkeséggel csillan: „A szüleim kiskoruk óta ismerték egymást, együtt jártak általános iskolába, együtt játszottak és együtt nőttek fel. Később összeházasodtak, és megszülettem én. Azon kívül, hogy az én házam egy kicsit csendesebb, nem látok semmi mást, mint a többi ház!”

Nhin művész 10 éves kora óta imád rajzolni. Kisfiúként számos műfajban kipróbálta magát, a portréktól és vázlatoktól kezdve az akvarellfestészetig. Tehetségét felismerve iskolája egyik tanára kiválasztotta őt és öt másik diákját, hogy hat hónapig egy koreai művészeti cégnél tanuljanak gyakornokként. 2000-ben egy német cégnél kezdett dolgozni, majd 2003-ban animációra váltott, ami a mai napig is ezt a területet képviseli. Ha beleszámítjuk szakmai pályafutását, 26 éves tapasztalattal rendelkezik, ha pedig a festészetre fordított idejét is beleszámítjuk, ez a szám eléri a 38 évet.

A cégnél írásos üzenetek, szöveges üzenetek vagy telefonhívások útján kommunikált a kollégáival. Azok számára, akik évek óta együtt dolgoztak, néha néhány gesztus is elég volt ahhoz, hogy megértsék egymást. Minden simán ment, mint egy megszokott rutin, anélkül, hogy az érintettek részéről sok magyarázatra lett volna szükség… Egészen a Covid-19 világjárvány megjelenéséig. Mivel a várost lezárták, Mr. Nhinnek haza kellett vinnie a felszerelését a munkahelyére. Azok a dolgok, amelyeket közvetlenül az irodában is meg lehetett volna beszélni, hirtelen bonyolultabbá váltak a képernyőn keresztül. Egy rajz szerkesztésre szorult, egy szakmai kérés magyarázatra, egy nem értett részlet… minden sokkal tovább tartott.

Azokban az időkben Nghi apja segítője lett a kollégákkal való kommunikációban. Természetesen a fiatal lány azonnal számos akadályba ütközött. A szavak jelentésének megértése már önmagában is nehéz volt, de Nghinek jelnyelvet is kellett fordítania: „Akkoriban sokat kellett fordítanom apámnak, és nem értettem a szakmájában használt szakkifejezések nagy részét” – emlékezett vissza.

Miközben Nghivel beszélgettem, megkérdeztem: „Apád munkássága inspirált, miért nem folytattad az örökségét, és miért választottál ehelyett egy teljesen más utat az állatorvoslásban?” Nghi így magyarázta: „Apám soha nem mondta meg, mit tegyek, vagy mit kellene tennem; csak azt tanácsolta, hogy legyek aprólékos és türelmes bármiben, amit csinálok. Azt mondta, élhetek úgy, mint egy művész, de fegyelmet kell tartanom. Értékelnem kell a szépséget, szabadon követnem a szenvedélyeimet, de felelősséget kell vállalnom minden döntésemért, ahogyan ő is megalkotta a rajzfilmjeiben a természetes mozdulatokat!”

Ezekből a megosztott történetekből némileg megértem, hogy Nghi az „apját bemutatva” című bejegyzésében nemcsak a filmekről beszélt, amelyekben részt vett, hanem részletesebben is leírta azt az utat, amelyet a szakmának szentelt. Mert a szakma iránti 26 évnyi elkötelezettség mögött nemcsak szenvedély áll: „Talán ott van a »család« és a »megélhetés« szavak súlya is” – jegyezte meg Nghi. Így amikor az élet félretesz kihívásokat, Nghi azonnal arra gondol, hogyan küzdötte le apja ezeket a nehéz napokat, nem azért, hogy mindenáron erősnek érezze magát, hanem hogy megtanuljon nyugalmat és felelősséget vállalni a döntéseiért.