Női barlangászok missziója

CSODÁK A FÖLD GYOMRÁBAN Nekik élmény, nekünk terápia – fogalmaz a barlangász, aki társaival mozgáskorlátozott vagy egyéb fogyatékkal élő fiataloknak szervez barlangi túrákat. A résztvevők alámerülnek egy tiszta és békés világba, ahol megtapasztalhatják az igazi erejüket, és megehetik a „végpontcsokit” is. A Pál-völgyi-barlang központjánál több csoport gyülekezik, a büfé hangszóróiból régi táncdalfesztiválos zenék szólnak. Megérkezik […]

CSODÁK A FÖLD GYOMRÁBAN

Nekik élmény, nekünk terápia – fogalmaz a barlangász, aki társaival mozgáskorlátozott vagy egyéb fogyatékkal élő fiataloknak szervez barlangi túrákat. A résztvevők alámerülnek egy tiszta és békés világba, ahol megtapasztalhatják az igazi erejüket, és megehetik a „végpontcsokit” is.

A Pál-völgyi-barlang központjánál több csoport gyülekezik, a büfé hangszóróiból régi táncdalfesztiválos zenék szólnak. Megérkezik az egyik túratársunk, Tarjányi Krisztina. Kriszta mozgássérült – huszonkét éve oxigénhiánnyal született -, de az, hogy a mindennapokban kerekesszékkel közlekedik, nem akadályozza abban, hogy rendszeresen barlangásszon.
Az első alkalom után három napig izomlázam volt idézi fel sokszor a nap folyamán. A legszebb barlangos emléke, amikor a túra végén az édesapja levideózta a kijáratnál. – Sztárnak éreztem magam – mondja nevetve.

BARLANG, RAJZ
Kriszta — számtalan mozgás-, látás-, hallás- és értelmi sérült fiatallal együtt — szenvedélyét a Magyar Karszt-és Barlangkutató Társulat Mozgás- és Élményterápiás Szakosztályának köszönheti. Az alapító, Mikolovits Veronika a Nemzetközi Pető Intézetben dolgozott konduktorként, az ő ötlete volt, hogy a fogyatékkal élő vagy magatartászavaros gyerekekkel megossza a barlangászat örömeit. 2009-ben egy tragikus himalájai túráról nem tért vissza, barátai az ő tiszteletére nevezték át a szakosztályt Verocsnak.
Követői közül ma velünk van a szervezet két oszlopos tagja, Faragó Tamás és Keresztes Anikó. Bár Tamást már gyerekként vonzották a barlangok, elmúlt negyven, mire csatlakozott egy egyesülethez. Az álma, hogy eljusson valamelyik hatalmas, ázsiai barlangba, amelynek már a bejárata is akkora, hogy átférne rajta a Gellért-hegy.
A sérült gyerekek a barlangban megtapasztalhatják a mozgás élményét. Ahelyett, hogy egy tornateremben megemelnék a bal lábukat huszonötször, itt ötven-szer emelik meg anélkül, hogy tudatosítanák magukban magyarázza, majd arra említ példát, hogyan hat a túra a gyerekek önbizalmára. – Az egyik autistánk annyira zárkózott volt, hogy először szinte észre se vettük, csak állt a sarokban. De, mivel lent teljesen egymásra vagyunk utalva, fokozatosan feloldódott a csapatban. Onnan, hogy az elején alig köszönt, eljutottunk oda, hogy ma már segítőként jön velünk.

Anikót több szülő és pedagógus hívta már fel azzal, hogy a barlangászat hatására nyitottabbak és kezelhetőbbek a gyerekek. Ebben az is közrejátszhat, hogy Anikó egyenrangú, ép embernek tekinti őket, és mindenkit arra bátorít, fedezze fel magában az erőt. Egy értelmi sérült kislányt például azzal hoztak, hogy mindig fogni kell majd a kezét. Anikó viszont a barlangban rávezette arra, hogy inkább önállóan kapaszkodjon a falba. A kislány nem tudott beszélni, otthon is csak rajzzal kommunikált, de a lelkesedését és a sikert jól szemlélteti, hogy később, a karácsonyi vacsorán az egész családnak körbemutogatott egy barlangos újságcikket. Anikó látott olyan felnőttet is, aki a sztróktól a jobb oldalára lebénult, ám a barlangban, amikor négykézláb kellett másznia, rádöbbent arra, hogy valamennyire még képes irányítani a kezét.

AKÁR A HIGANY
A barlangászok biztonságát több szabály védi. Egyedül tilos bent közlekedni, sőt a csapatnak legalább négyfősnek kell lennie, így, ha valakinek mondjuk kifordul a bokája, akkor egy ember vele marad, ketten segítséget hívnak. A mentőszolgálatosok speciális, szűk hordágyon viszik ki a sérültet. Szintén előírás, hogy a társaságokat vizsgázott túravezetőnek kell kísérnie. Rólunk a mai túrán Köblös Gabriella gondoskodik. Gabi molekuláris biológus, mellette volt már alpinista, a barlangászat előtt sziklát mászott. Annyira kötődik a hegyekhez, hogy második fiának a Vértes nevet adta. Teljes a csapat, felmegyünk az öltözőbe. A visszatérő túrázók saját felszerelést hoznak, Anikó fotós kollégámnak, Gregus Máténak és nekem a padlásról adja le az overallokat, kapunk fejlámpás bukósisakot is. A másfél éves Vértes otthonosan mozog a felszerelések között. Rá Faragó Tamás vigyáz majd, amíg a lányokkal a föld gyomrában leszünk.
A Pál-völgyi-barlangrendszer Mátyás-hegyi szakaszát nézzük meg – a rutinosak csak Matyinak hívják annak a bejárata néhány száz méterre van a központtól. Göröngyös földúton megyünk, Kriszta kerekesszékét Anikó húzza-tolja, Gabi az útjukból elrugdossa a köveket. A barlang vaskapujára gyerekfej méretű lyukat vágtak. Ezen közlekednek a denevérek, és ezen kell benyúlni a nyitásához is, ugyanis a zárszerkezetet az ajtó belső oldalára szerelték. így nem okozhat benne kárt se a fagy, se az eső, se a képzetlen, illegális túrázó.
Bent Krisztát kisegítik a kerekesszékből. A mélybe nyolcméteres létra vezet. A korláthoz hosszú kötelet kötnek: Kriszta beülővel mászik le. Gabi vele együtt, alatta halad, Anikó lentről biztosítja a kötél segítségével.
Ez a túra legnehezebb pontja – mondja Anikó. – A sérültek biztonságban vannak, nem esnek le, viszont mi, barlangászok nem vagyunk kikötve. Ezért, ha megcsúsznak, arra kell figyelnünk, hogy minket ne lökjenek le.
Fotós kollégám, Máté hezitál a létránál, szíve szerint fent maradna. Azt tanácsolják neki, képzelje, hogy a létra alján borospince várja. Leereszkedünk.
Itt higanyként kell mozognunk, szépen lassan folyunk, akár le is hasalhatunk – magyarázza Gabi. — Csak ugrálni nem szabad, mert a talaj soha nem egyenes, és ha valakinek kifordul a bokája, többórás kemény csapatmunka, mire kiviszik.

„SÜLLYEDT A MENNYEZET”
Kellemes a hűvös. Mindössze a fejlámpánk világít, a szőkébb helyeken a falba kapaszkodva tájékozódunk.
Egy átlagos embert akár tízszer is elvihetünk ugyanazon az útvonalon, szinte biztos, hogy legközelebb is eltéved. Egy látássérült viszont már néhány alkalom után megjegyzi az utat, hogy hol hányat lépett, és hány métert kúszott mutat rá Anikó, majd azokról a látássérült gyerekekről mesél, akik előrekéredzkedtek, aztán elbújtak, hogy megijesszék őt. Kriszta négykézláb megy, fürgén, érezhető, mennyire erős a karja. Néhány pillanat múlva mi is térdre ereszkedünk: egy szűk átjáróhoz érkezünk, ahol csak hason kúszva férünk át. A klausztrofóbiásokat a hasonló szűkületek alaposan próbára teszik. Azt mondják az okosak, hogy a barlang azoknak lehet nyomasztó, akik császárral születtek, de ez nyilván emberfüggő is – mondja Anikó. O kezdőként a solymári Ördöglyukban préselődött be abba a hosszú szűkületbe, ahol elgondolkozott azon, folytassa-e a barlangászától. Olyan lapos volt, hogy hason fekve nem tudtam a fejemet forgatni. Előttem egy srác beakadt a kanyarba, akkor már bennem is ment fel az adrenalin, éreztem, hogy süllyed a mennyezet. Szerencsére a fiú milliméterről milliméterre ugyan, de kiszabadult. Pedzegetem, hogy van-e olyan súlyhatár, amely felett már nem ajánlatos a barlangászat, ám azt mondják, ha a túravezető a résztvevők térfogata alapján indokoltnak tartja, egyszerűen átalakítja az útvonalat. Sőt, Gabi tapasztalatai szerint a túlsúlyos emberek sokszor meglepően rugalmasak és puhák, ezért a réseken könnyebben átbújnak, mint a sportosabb, de vastagabb csontozatú társaik.

Amikor Máté megtorpan az átjárótól, Gabi azzal nyugtatja, hogy ezen a lyukon vittek át még nagybőgőt is. A barlangban ugyanis tartottak már koncertet, esküvőt, föld alatti földrajzórát, a csapatépítők szintén népszerűek. A barlangászversenyeken az indulók különféle feladatokat oldanak meg, például fejjel lefelé, szívószállal kell buborékos vizet inniuk.

SZÍNHÁZTEREM, MOZI, GILISZTA
Szűkebb és tágabb üregek, folyosók és termek követik egymást. Az egyik meredek kövön simán lecsúszunk, mintha csúszdáznánk. Ahogy a sötétben araszolunk, olyanokról beszélgetünk, hogy a barlang már az ősemberek idejében kultikus helynek számított, meg hogy ha valaki letör egy cseppkövet, fizetnie kell természetkárosításért. Magyarországon nem is lehet barlangban táborozni. Anikó kezdőként egy ukrán barlangban töltött három napot, ott is aludtak. A sötétben becsapta az időérzéke, azt hitte, csak öt percre tette le a fejét, miközben tíz órát aludt.
Az útvonal végén, az utolsó teremben a lányok csokoládét bontanak.
A mászók „csúcscsokit” esznek, amikor felérnek a hegy tetejére, a barlangászoknál „végpontcsoki” van: a túra legmélyebb pontján, mielőtt visszafordulunk, energiát veszünk magunkhoz – magyarázza Gabi, a molekuláris biológus. – Figyelni kell, hogy ne szórjuk ki a morzsákat, mert gyorsan megpenészednek. A barlangban nincs tápanyag, ezért minden élőlénynek lassú az anyagcseréje, de ha a gomba talál valamit, azonnal felnő rajta.
Váratlanul másik csoport bukkan fel, a piros overallos alakok libasorban haladnak el mellettünk. Amikor a hangjuk elhalkul, mindannyian keresünk egy kényelmes sziklát, és hanyatt fekszünk. Lekapcsoljuk a lámpát, hogy kicsit relaxáljunk a sötétben.
Ide nem jön a hang, és nem jön be egy szem foton sem suttogja Gabi. – Ilyen sötétet és csöndet nem tudsz otthon csinálni. Semmi inger. Csak fekszel a hűvös, agyagos kövön, és érzed, hogy a víz meg az idő milyen fantasztikus munkát végzett körülötted.
Elnémulunk, lehunyom a szemem. Tökéletes a béke. Mire visszakapcsoljuk a fényt, eltelik néhány ezer év.
(megjelent: Nők Lapja, 2021. 29. szám)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .