Toxikus történelem Világtörténelmet lehetne írni két és fél évezred híres mérgezéseiből

Világtörténelmet lehetne írni két és fél évezred híres mérgezéseiből. Történészek, toxikológusok, amatőr kutatók szenvedélyesen vitáznak a múlt általában már megoldhatatlan rejtélyeiről.

Szókratész esetében nincs kétség, a nagy ókori görög filozófus vitathatatlanul „kiitta a méregpoharat”. így hajtották végre halálos ítéletét, amelyet istenkáromlásért és az ifjúság megrontásáért mondtak ki rá Athénban (Kr. e. 399). A haláláról beszámoló Platón oly részletesen írta le agóniáját, hogy a lábak zsibbadásával kezdődő tünetek alapján a mérget is azonosítani lehet. A filozófussal a bürök (Co-nium maculatum) végzett, amely a Mediterráncumban őshonos, de gyomnövényként gyakori Magyarországon is.
A makedón világhódító Nagy Sándor váratlanul halt meg, 32 évesen (Kr. e. 323). Egy kiadós babiloni lakoma és ivászat után magasra szökött a láza, állapota napokig romlott, végül már beszélni sem bírt. Az egyik feltevés szerint arzénnal mérgezhették meg, a másik változatban sztrichinncl. Szóba jött még a borban oldott fehér zászpa (Veratrum album). Leggyakrabban a király és hadvezér feleségét, Roxánát nevezik meg elkövetőként, ha gyilkosság volt egyáltalán: a rosszullét lehetett bakteriális eredetű betegség, esetleg malária következménye. Holttest híján lehetetlen igazságot tenni.
Claudius római császár haláláról (54) is találgat az utókor. Okozhatta például mérges gomba. Feljegyzések szerint evés után az uralkodó szeme bevérzett, taknya-nyála egybefolyt, görcsölt és menni kezdett a hasa – ezek pedig a légyölő galócában előforduló, az idegrendszerre ható muszkarin jellegzetes élettani hatásai. Az első számú gyanúsított a feleség (egyben unokahúg), Agrippina császárné, aki előző házasságából született fiát akarta a birodalom trónjára ültetni. Az ellenérvek utalnak arra, hogy az uralkodó 63 éve akkoriban magas életkornak számított, így természetes halálok is könnyen elképzelhető.
Szintén heves vitákat vált ki a legnagyobb újkori császár, Bonaparte Napóleon halála (1821). A Szent Ilona szigetére száműzött zseniális hadvezér hajszálát elemezve modern kutatók arra jutottak, hogy szervezetében igen magas volt az arzén koncentrációja. E hipotézis szerint a britek és/vagy a Bourbonok adhatták parancsba, hogy lassan mérget adagoljanak a „korzikai rémnek”, mert féltek, hogy máskülönben ismét megpróbál hazatérni Franciaországba, ami Elba szigetéről egyszer már sikerült neki. Egy másik változat a túladagolt hashajtót okolja, de az talán csak felgyorsította az elkerülhetetlen véget, mert a volt uralkodó előrehaladott gyomorrákban szenvedett.
A múlt század két rettegett diktátorának pusztulásához is köze lehetett méregnek. Hitler biztosra ment bunkerében az ostromlott Berlin alatt, mérget is bevett, mielőtt főbe lőtte magát revolverével (1945). Újdonsült neje, Éva Braun ciánnal végzett magával, akárcsak a felelősségre vonás elől menekülő náci vezetők, Göringtől Himmlerig. Sztálin szélütést kapott a dácsáján, amit részegség vagy dühroham válthatott ki, viszont Molotov külügyminiszter elmondása szerint a diktátort bizalmasa, Berija mérgeztette meg megelőző jelleggel, mielőtt ő lett volna a paranoiás öregember soron következő kirakatperének fővádlottja. Biztos csak az, hogy az elvtársak nem hívtak segítséget a Gazdához, hagyták kiszenvedni (1953). Az oroszoknál amúgy is nagy hagyománya van a politikai indíttatású mérgezésnek. Grigorij Raszputyint, az utolsó cárné tébolyult kegyencét borba és süteménybe csempészett ciánnal akarták eltenni láb alól, de meg se kottyant neki, ezért husánggal agyba-főbe verték, fejbe lőtték, majd a jeges Néva folyóba dobták. A boncoláskor vizet találtak a tüdejében, ami arra utal, hogy csak az utóbbi volt hatásos (1916). A szovjet időkben Makszim Gorkij írót sikertelenül próbálták megmérgezni. A KGB legismertebb merénylete az volt, amikor egy londoni buszmegállóban mérgezett hegyű esernyővel szúrták meg Georgi Markov bolgár ellenzéki emigránst, vele végzett is a ricin (1978).
A Szovjetunió már három évtizede megszűnt, de a Kreml ellenségei újabban megint feltűnően gyakran válnak mérgezéses merényletek áldozataivá, amióta egykori KGB-ez-redes irányítja az államügyeket Moszkvában. A Nyugat-barát Viktor Juscsenko ukrán elnökjelölt csak nagy szerencsével élte túl a laboratóriumi tisztaságú dioxint (2004). Alekszandr Litvinyenko disszidens orosz állambiztonsági tisztnek sugárzó polóniumizotópot tettek a teájába (2006). Alekszej Navalnij ellenzéki aktivista alsónadrágjába novicsok idegmérget raktak a Szövetségi Biztonsági Szolgálat titkos ügynökei (2020).

Persze az indíték nem mindig politikai, híres példa erre a tiszazugi „angyalcsinálók” ügye. Hét alföldi faluban, Tiszaföldvártól Kunszentmártonig legkevesebb tucatnyi asszony arzénnal segítette át a másvilágra férjét, szeretőjét, mindenféle rokonát, csaknem két évtizeden keresztül (1911-29). Az áldozatok pontos számát nem sikerült megállapítani, merészebb becslések szerint akár háromszázan is lehettek. Utóbb azt vallották a vádlottak. Fazekas Gyuláné Oláh Zsuzsanna nagyrévi bábaasszonytól kapták a tippet, hogyan oldják ki a mérget a légypapírból. Kényelmesen rákenhették a balhét, mert a lebukás után megölte magát. A gyilkosságsorozat óriási szenzáció volt a korabeli sajtóban, a Nyugatba Móricz Zsigmond írt róla riportot „Tiszazugi méreg-keverők” címmel.
Klasszikus motívum a mérgezés a szépirodalomban is. Shakespeare drámai hősei közül így végzi Hamlet és Rómeó, szerepel mérgezés többek között Dumas, Flaubert, Asimov regényeiben is. Természetesen Agatha Christie viszi a pálmát, nála vagy féltucatnyi krimiben derítenek fel titokzatos mérgezéseket.

(megjelent: 2021. 04. 21., Népszava, Visszhang)