„Azon dolgozunk, hogy ne legyen tabutéma a gyász és a halál”

A koronavírus nem csak a testeket, a lelkeket is megtépázza. A járvány következtében több ezer ember vesztette el férjét, feleségét, barátját, van, aki egyszerre többeket – például néhány napos különbséggel mindkét szülőjét. A gyásszal soha nem könnyű megküzdeni, ha pedig váratlanul, felkészületlenül, egy viharos gyorsasággal lefolyó betegség nyomán éri az embert, ép ésszel szinte lehetetlen egyedül kibírni. De szerencsére nem is kell. Ma már Magyarországon is számos szakember foglalkozik úgynevezett gyászkíséréssel, azon belül is a Covid-özvegyek, -árvák lelki gondozásával. Bár elterjedtnek egyelőre nem mondható a gyász ilyesfajta feldolgozása, egyre többen kérnek effajta segítséget. – mondja Kánya Kinga szociológus, tréner, gyászkísérő, a Napfogyatkozás Egyesület elnöke. A szakember szerint már a járvány előtt is megfigyelhető volt a gyászkísérés iránti igény növekedése. A nyáron–ősszel indult gyászcsoportokba pedig nagyon sokan jöttek el olyanok, akik a temetkezési korlátozások miatt csak több hónappal később tudtak búcsút venni szerettüktől, és ezt a „temetetlen halotti” időszakot különösen nehezen élték meg. „Így merült fel a gondolat, hogy indítsunk speciális csoportot azoknak, akik a Covidban elhunyt szeretteiket gyászolják” – mondja a szakember.

A gyászfeldolgozást segítő csoportok általában 10 összejövetelt tartanak, ezeken hat–nyolc ember vesz részt. Az alkalmak a „megosztással” kezdődnek, amikor mindenki elmondja, milyen veszteséget élt át, majd minden találkozó egy-egy téma köré épül. Foglalkoznak többek között azzal, milyen viszonyban volt egymással a gyászoló és elhunyt hozzátartozója. A búcsúzás mellett szó esik a sokakat gyötrő bűntudatról is.

„Ezek nem terápiás, inkább önsegítő vagy még inkább egymást segítő csoportok, ahol a gyászolók egymásnak is a támaszai” – hangsúlyozza Kánya a közösségben történő gyászfeldolgozás egyik „hozzáadott értékét”. Nehezíti a helyzetet, hogy mostanság – épp a járvány újabb hulláma miatt – kockázatosak a személyes találkozások, ezért azokat átköltöztették az online térbe. „De azt látjuk, hogy a gyászolók így is erőt tudnak meríteni, mert érzik, hogy nincsenek egyedül” – tapasztalja a szakember. – ezt már Vikár Erzsébet Gyászfeldolgozás Módszer specialista mondja. Az e metódus szerint haladó csoportok tagjai 8–12 alkalommal találkoznak, míg egyéni terápia esetén ez 7 megbeszélést jelent. Bevezetésként a csoportvezető általában a gyászról, a gyásszal kapcsolatos mítoszokról beszél, ez után jön az elszenvedett veszteségek számbavétele. Ennek során a résztvevők feltárják a kapcsolati veszteség „érzelmi rétegeit”, olyan kérdéseket járva körül, mint hogy mi az, ami fáj, mi az, amit megbántak, amit meg szeretnének bocsátani, amit megbocsáthatatlannak tartanak vagy amit megszépítenek.

„Ez egyrészt szomorú, másrészt viszont jó érzés, mert azt jelzi, eljut az emberekhez, hogy van ilyen lehetőség, és mernek segítséget kérni” – mondja. Hozzátéve egy másik szempontot is: bár a gyászt sokan a halálhoz kötik, effajta veszteséget nemcsak egy hozzátartozó elvesztése kapcsán élhet meg valaki, hanem minden olyan esemény után, amely gyökeresen megváltoztatja, felforgatja az addigi életét. Ilyen lehet – ugyancsak a járvány következményeként – a munkahely elvesztése vagy ha a karantén miatt az ember tartós egyedüllétre kényszerül. De akár már egy hozzátartozó betegsége is elindíthatja ezt a folyamatot. „Hozzám jelenleg nem is a halálesetek miatt fordulnak többen, hanem a megváltozott körülmények miatt” – mondja.

A gyászmunkát még egy vallásos, a túlvilági létezésben hívő ember sem tudja elkerülni. Nekik ugyan sokat segíthetnek az egyházak olykor több évszázados, évezredes „praktikái”, de mostanság például a temetési szertartásokon is csak a szűk család vehet részt. Viszont a gyászfeldolgozást segítő, egyházi és civil szakemberek által vezetett csoportos és egyéni beszélgetésekből is széles a kínálat. Ilyet is ajánl például a jezsuiták által működtetett Oázis és a ferencesek által fenntartott Kilátó Mentálhigiénés Központ. Kovács Ferenc diakónus és felesége, Treer Mária mentálhigiénés lelkigondozó pedig a Budapest-kelenföldi Szent Gellért Plébánián szervez gyászfeldolgozó csoportokat, immáron 13 éve.

„A plébánia mellett van az egyik legnagyobb egyházi fenntartású urnatemető. Miután az irodából kinézve szinte mindig ugyanazokat az arcokat láttam a szeretteikhez kijárni, az az ötletem támadt, hogy ne csak az elhunytakért, hanem a hátramaradottakért is imádkozzunk. Miután az első ilyen alkalmon vagy hetvenen vettek részt, jött az ötlet, hogy ezzel hosszú távon is foglalkozni kell” – emlékszik vissza a diakónus. Ő és a felesége a csoportokban a gyász alapirodalmát dolgozza fel. – magyarázza, hangsúlyozva, hogy vallási hovatartozástól függetlenül minden érdeklődőt várnak.

Pontosabban csak vártak, mert „a Covid miatt mi is be lettünk falazva: mindketten elmúltunk 70 évesek, tehát a veszélyeztetettek közé tartozunk”. Online összejövetelt viszont nem tartanak, mert Kovács szerint elengedhetetlen a személyes találkozás. Szerinte egyébként az egyik legnagyobb nehézséget, amivel a gyászolóknak mostanság szembe kellett nézniük, a kórházak első, rossz reakciója okozta, amikor a rokonokat nem engedték be a haldoklókhoz. Szerencsére november közepe óta ez az akadály elhárult a gyászolók elől – mondja a diakónus, aki a végére tartogat egy sikertörténetet is. Két ember épp az ő gyászfeldolgozó csoportjában talált egymásra. Azóta összeházasodtak, s most új, közös életüket élik.

(megjelent, HVG, 2020. 12. 06.)