Daloló Kezek

Meglepő, de a kezek ezt is tudják. Tánccal, pantomimmal, jelnyelvvel közvetítik a zenét annak, aki nem hallja. És hogy a kedves Olvasó megdöbbenését fokozzam: ezek a kezek többségükben siket és nagyothalló táncosokhoz tartoznak! A Napsugár Anna Zenei Jeltánc Társulat próbáján jártunk Budapesten, a Down Alapítvány 2. számú Gondozóházában. „Legyen a zene mindenkié!” – Kodály Zoltán […]

Meglepő, de a kezek ezt is tudják. Tánccal, pantomimmal, jelnyelvvel közvetítik a zenét annak, aki nem hallja. És hogy a kedves Olvasó megdöbbenését fokozzam: ezek a kezek többségükben siket és nagyothalló táncosokhoz tartoznak! A Napsugár Anna Zenei Jeltánc Társulat próbáján jártunk Budapesten, a Down Alapítvány 2. számú Gondozóházában.

„Legyen a zene mindenkié!” – Kodály Zoltán jelmondata még soha, sehol nem érvényesült úgy, mint ebben az ötször három méteres alagsori helyiségben. Itt folynak kedd délutánonként Napsugár Anna Zenei Jeltánc Társulatának próbái. Ma különösen nagy az izgalom, mert vasárnap fellépés! Kevesen tudják, de a Zenei Jeltánc 2005 óta akkreditált művészeti ág, s mint ilyen, képviselői nevezhetnek a legkülönbözőbb táncversenyekre. Napsugár Anna társulata most éppen a Ritmuscsapatok 2019-es Országos Táncversenyére edz. Nagy a tét: meg kell védeniük a tavaly elnyert bajnoki címet színpadi látvány tánc—jeltánc kategóriában! Korábban jöttem, hogy tanúja lehessek az előkészületeknek…

NAPSUGÁR ÉRINTÉSE

A fellépőruhák már előkészítve várnak az előtérben összetolt asztalokon. Zöld, piros selyemszoknyák, mellények, ing-vállak, gyöngyös párták. A blúzokhoz az egész gondozóház gyűjtögette a matyó-hímzéses térítőkét, Napsugár Anna édesanyja, Horváth Zoltánná Rusz Éva pedig kiszabta belőlük a mellrészt. Kezdettől ő varrja a táncosok ruháit, szívét-lelkét beleteszi. Hamarosan szállingózni kezdenek a jeltáncosok. Tízen vannak, többen be se férnének a „próbaterembe”. Kit a szülei hoztak el, mint Takács Jánost, mert halmozottan sérült, ki a gondozóház foglalkoztatójából szaladt le, mint például a látássérült Honti Ildikó, kit pedig az anyukája kísért el ide, mint a Down-szindrómás Német Zsuzsit… Zsuzsi édesanyja, Német Klárika Down-dada nagy segítséget jelent a táncosok öltöztetésénél. Kötözi a szoknyákat, fejre illeszti a pártákat, csatolja a rózsás öveket. Mire mindenki készen áll, Napsugár Anna is berobban.

– Gyorsan, bemelegíteni! – kommandírozza kis csapatát lázas izgalomban. (Nem minden nap vonul ki hozzájuk a média.) Anna különös jelenség. Szemhéján aranyló fények, nyilvánvalóan profi smink (tudom róla, hogy plus size-modell is), és mintha folyton vibrálna az egész nő. Kevés embert láttam életemben, akiből így áradt volna az energia. Közben maga a megtestesült mosoly és közvetlenség. Nem hiába „Napsugár” a neve. Mintha mindegyik táncos a gyermeke volna, körbeöleli őket a tekintetével, végigsimogatja, varázslatos érintésére a sérültek ébredezni kezdenek, mint a bábuk, és máris fülig ér a szájuk. Csodálattal és hálával néznek fel Annára. A szeretet hullámokban pulzál, és lassan teljesen beburkolja őket. Itt most biztonság van, béke, senki nem csúfol, nem bánt, mindent megélhetsz, királykisasszony és királyfi lehetsz, üzeni.

SZÓLJON A SIKET FLAMENCO!

így is lesz. A Down-szindrómás Zsuzsiból, a nagyothalló Klárikából, a látássérült Ildikóból, a halmozottan sérült Erzsikéből, Nikiből, Rékából néhány perc alatt flamencokirálynők, a két halmozottan sérült fiúból flamencokirályok lesznek. Anna lenyomja a cédélejátsző gombját.

– Szól? Én nem hallom – kapja fel a fejét kérdőn, pedig a zene nyilvánvalóan dübörög: „Aki semmit sem hall, / Mégis táncol az égen át. / Egy éjen át, / Egy életen át.” Ekkor esik le a húszfilléres. Napsugár Anna is siket. Pedig gyönyörűen, folyékonyan beszél. Nem értem, hogyan. Majd később erre is fény derül. Most belemerülök a látványba. Annyi itt a szín, hogy káprázik a szemem belé. A zöld-piros selyemszoknyák suhognak, a hímzett ingvállak úsznak, az angyalszárnyak csattognak, majd beleszédülök. A kezeknek különösen nagy szerep jut, ezzel repkednek, mesélnek, jelelik el a popdalok szövegét, ritmusát, dallamát a táncosok, hogy siket és nagyothalló társaik is részesülhessenek a zene örömében. De nemcsak a kezük jár, a lábuk is ropja, meg a szemük is üzeni, minden porcikájukkal igyekeznek közvetíteni azt, amit néhányan közülük maguk sem hallanak. Hogyan lehetséges ez? Számomra megfejthetetlen, de Napsugár int, hogy egyelőre csak figyeljek, ne kérdezzek semmit. Engedelmeskedem, és lassan elsüllyed körülöttem a világ. Járni kezd a lábam, megemelkedik a lelkem, ha ismerném a koreográfiát, beállnék a táncosok közé. Észreveszik, nevetnek, és táncolnak tovább lazán, lelkesen, mint akik tisztában vannak vele, hogy nem kell azt tudni, hogyan, akkor is „átmegy”. Mágusok.

JELBE ZÁRT VILÁG

Anna szünetet rendel el, és amíg a többiek kifújják magukat, beszélgethetünk.

– Ők az én gyerekeim! Húsz éve tanítom őket ingyen, szeretetből. Látnád, milyen hálásak érte! – áradozik. – Néhányuknak, aki régóta velem van, ez lett az élete. Zsuzsi az első pillanatban, amikor meglátott a színpadon, úgy érezte, a jeltánc lesz az útja. Odajött hozzám, és megkért, hogy tanítsam. Azóta három bajnoki címet tudhat magáénak a dallal, amit írtam neki. A címe: Angyalarcú kisgyerek. Majd meglátod, elő fogjuk adni. A szöveg és a koreográfia az enyém, a zenét Máté Péter csodálatos zeneszerzője, Kaszás Péter szerezte. Én elviszem neki egy versemet, és ő megálmodja hozzá a muzsikát. Idén végre megjelent a legjobbakból egy cédé, a kötet pedig, amit a kezedben tartasz, a Jelbe zárt világ, az első verseskötetem -Napsugár büszkén dedikálja nekem a „füzetét”, azt mondja, ez volt az álma. De hamar visszatér Zsuzsi történetéhez.

– Tulajdonképpen ennek a tündéri Down-szindrómás lánynak a kedvéért szerveztem meg ezt a klubot. Borzasztóan élvezem, amikor látom, hogy ezek a sérült emberek hétről hétre jobban kinyílnak a jeltánctól. Oldódnak a lelki, fizikai blokkjaik, leomlanak a lelkükben a gátak, újraépülnek az idegpályáik, és még sorolhatnám. Nem véletlen, hogy a jeltáncot 2009-ben gyógyterápiás sportággá minősítették. A legnagyobb sikerélményem az volt, amikor egy autista csoporttársunk egy foglalkozáson életében először megszólalt. Körbecsodáltuk… Ezt tudja a jeltánc, és még mi mindent! Hidat épít sérültek és egészségesek között. A célom az, hogy bebizonyítsam, egy sérült ember ugyanolyan értékes lehet, mint bárki más. Új világot építek a jeltánc segítségével, hogy végre mi, siketek, nagyothallók, mozgás- és értelmi sérültek is megmutathassuk magunkat. Hogyan találtam ki a műfajt? Egyszer egy siket barátomat elhívtam diszkóba. Szegény nem hallott semmit a zenéből, és a tömeg megzavarta. Láttam, hogy nem érzi jól magát. Elkezdtem neki táncolni, és közben jeleltem a kezemmel a dal szövegét. És láss csodát, a fiú elmosolyodott, és mozogni kezdett. Ez volt a kezdet. Később Csongrádi Kata felkért, jeleljem a dalai szövegét egy koncertjén. Remekül olvasok szájról, innen tudtam, mit énekel, a zene pedig itt szól bennem. Súlyos halláskárosodással születtem, mára sajnos az utolsó hangmaradványok is eltűntek, de az iskolás éveimben minden slágert megjegyeztem. Kata koncertjén döntöttem el, hogy a jeltáncnak szentelem az életemet. A zenei jeltánc az én felfogásomban egy olyan műfaj, amelyben a popvilág ötvöződik tánc- és kontaktelemekkel, hétköznapi gesztusokkal, valamint (siket) jelnyelvi szavakkal. Ezeket alakítom át hangképekké. Egyfajta vizuális kotta ez, amellyel közel kerülhetünk az emberek szívéhez. És nem csak a siketekéhez! Mindig is képekben gondolkodtam, hiszen fotóriporter is vagyok, de a fő tevékenységem a jeltáncoktatás. A csoporttal ma már ott vagyunk az összes fesztiválon, a Szigettől kezdve a Szept-Ember Fesztig, mindenhova elmegyünk, ahova csak hívnak. Számtalan elismerésben volt részünk, és én magam is rengeteg díjat kaptam. A Kodály Zoltán művészeti díj áll a legközelebb a szívemhez.

A SORS KEZE

– Mindezt úgy, hogy ez a lány minden reggel fájdalmak közt ébred! Én masszírozom a béna bal lábát, hogy egyáltalán fel tudjon állni – csatlakozik hozzánk Napsugár férje, Scharek János. Idősebb férfi, észrevettem, hogy amíg félrehúzódva ül, a tekintete folyton a kedvesén csüng. Az ő dolga, hogy megteremtse a művész köré a kényelmet, és menedzselje a csoportot. Végtelen alázattal végzi, amit vállalt. Tíz évvel ezelőtt találkoztak Annával egy fesztiválon, avat be a történetükbe. Napsugár – a közönség adta neki ezt a nevet később – gyógymasszőrként dolgozott ott, és amíg dögönyözte őt, János végiggondolta az életét. Fél óra múlva már a palacsintavonaton falták az édességet, és azóta együtt vannak.

– Anna tizennyolc évesen súlyos balesetet szenvedett – folytatja a férfi és kerekesszékbe kényszerült. Az édesanyja segítségével hozta fel magát idáig. Hihetetlenül erős ember! Öt évvel ezelőtt egy amerikai professzor járt Magyarországon, akihez elvittem őt. Megvizsgálta, majd közölte velünk a rossz hírt: sajnos műtéttel sem lehet már segíteni Annán, mert a hallóidegek elsorvadtak, és hamarosan a beszédközpont is megbénul. Kétségbeestünk. Szerencsére a sors éppen ekkor sodorta elénk Pitti Katalint. Az opera-énekesnő egy koncert alkalmával felajánlotta Annának, hogy ingyen tanítja énekelni. Napsugár repesett a boldogságtól. Mindig énekelni szeretett volna! És Kati az elmúlt öt év alatt elérte, hogy az idegek és izmok sorvadása megálljon.

Számomra azonban még mindig nem világos, Anna hogyan képes „hallani” a zenét. Mit jelent az, hogy „érzi”, ahogy ezt mondogatni szokta? Ezért másnap elmegyek az énekpróbájára, és kifaggatom Pitti Katalint. Az opera-énekesnő türelmesen elmagyarázza, hogy az ember nem csak a fülével hall, a zene pulzálását, a ritmust az egész arccsontozatán, sőt a bőrén keresztül érzi. Eleinte számára sem volt világos, siket tanítványát hogyan fogja éneklésre tanítani, de Anna annyira tehetséges és intelligens, hogy azonnal értett mindent. Együtt énekelnek, Napsugár az ő szájáról olvassa le a szöveget, kotta segítségével tanulja meg a dallamot, a technikát pedig úgy sajátítja el, hogy időnként mestere vállára, hátára helyezi a kezét, hogy megérezze, mit kell csinálnia a különböző hangok kiadásához. Ma már évente négy közös fellépésük van!

„Amikor táncolok, úgy érzem, csoda történik velem. ”

Puskás Győzőné következik, a csoportnak csak Klárika. Hatvan fölötti hölgy, alma formájú szoknyájában, egy kosárban piros almákkal, akár egy mesefigura. „Almát eszem, ropog a fogam alatt” – harsog a lejátszóból Mary Zsuzsi, és Klárika dinamikusan szökellni kezd, miközben kecsesen jelel. Egyszer csak kiönti az almákat a földre: „Kiürült a kosááár! ” És a Nagyothallók Szövetségének elnök-helyettes asszonya kikacsint rám a szemüvege mögül. Később elmeséli nekem, hogy még valamikor a nagyothallók színjátszó körében sajátította el a műfaj alapjait, aztán az feloszlott, de szerencsére rátalált Annára. Ő a jobb keze. Segít neki a koreográfiákban, a kellékek beszerzésében, az egyik legrégebbi tagja a társulatnak.

Már csak a Jánosok maradtak hátra. A Takács és a Szabó. Mindketten halmozottan fogyatékosok, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy ha szükség van rá, akárhol, utcán, buszon, villamoson a jeltánc-csoport tagjainak védelmére keljenek. Egyszer egy durva BKV-ellenőrt felszólítottak: „Tessék finomabban bánni Napsugárral! ” És a férfi azonnal összekapta magát. Ez a két „erős ember” most James Bondot fogja alakítani. Ütnek, rúgnak, másznak, bunyóznak a zenére, persze mindezt stilizáltam Kétjátékos kedvű kisfiú viháncol előttem, mindannyiunkat nevetésre késztetve.

De az igazi nagy dobás ezután következik: Napsugár egyéni fellépése. A Soha ne mondd, hogy soha című dalra fog táncolni, közli izgatottan, mert ez az ő himnusza. Előbb azonban mindenkit kiültet a fal mellé, nehogy véletlenül megüsse őket tánc közben. Teljesen magába merül ugyanis, számolnia kell, hogy ki ne essen a ritmusból. És Anna kristálytiszta hangja felcsendül a hangfalakból: „Ha úgy érzed, hogy nincs tovább, hogy vége, / Soha többé nem süt rád a nap, / S ha úgy érzed, hogy nem jutsz már a fényre, / Ez a gondolat majd végleg megszakad… ”

Napsugár teljes szívéből táncol, ujjai kecsesen repkednek, miközben jelel, és időnként egy széles, gömbölyű mozdulattal magához öleli a világot. Befejezésül sugárzó tekintetet vet ránk, és arcához illeszti összecsippentett nagy- és mutatóujját, ami a siketek nyelvén azt jelenti: Szeretlek. Így marad meg emlékezetemben.

(megjelent: Nők Lapja, 2019/12 szám, március 20.)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .