Másfél karral is lehet teljes a boldogság – a két Petra

Lévay Petra és Nagy Petra nem csak abban hasonlít egymásra, hogy azonos a keresztnevük, és Gyöngyösön nőttek fel. Mindkettejüknek hiányzik az egyik alkarja, ami önmagában nem is lenne olyan különös, ám rendellenesen fejlődött végtagjaik szakasztott másai, szinte tükörképei egymásnak. Ám hiába a nagy hasonlóság, sokáig még a másik létezéséről sem tudtak, mielőtt barátságot kötöttek volna. […]

Lévay Petra és Nagy Petra nem csak abban hasonlít egymásra, hogy azonos a keresztnevük, és Gyöngyösön nőttek fel. Mindkettejüknek hiányzik az egyik alkarja, ami önmagában nem is lenne olyan különös, ám rendellenesen fejlődött végtagjaik szakasztott másai, szinte tükörképei egymásnak. Ám hiába a nagy hasonlóság, sokáig még a másik létezéséről sem tudtak, mielőtt barátságot kötöttek volna.

Amikor a lányok először találkoztak, Lévay Petrának azonnal az a Jóbarátok-epizód ugrott be, amikor Joey Las Vegas-ban, a rulettasztal mellett megtalálta kézikerpárját, és eldöntötte, pénzt csinál ebből a különös hasonlóságból. A paralimpiára készülő lány viccesen meg is jegyezte, egyszer még ők is híresek lesznek, és akár cirkuszban is felléphetnek majd fő műsorszámként. – A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány vezetőjeként tisztában vagyok vele, hogy az a fajta rendellenesség, mint a miénk, egyáltalán nem ritka. Profi parasportolóként gyakran utazom a világban, sok hasonló emberrel találkozom külföldön is, de soha nem jött még velem szembe senki, akivel ennyire egyformán nézne ki a fél karunk. Az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy épp a szülővárosomban él az én kézikertestvérem, akivel valamilyen rejtélyes oknál fogva másfél évtizedig még csak össze sem futottunk. Pedig Gyöngyös nem nagyváros – mondja Lévay Petra, és azt is hozzáteszi, egyiküknek sem genetikai eredetű a végtaghiánya, ami szintén különösen meglepő, és semmiképpen sem szokványos. Rendellenességük titkát a lányok nem ismerik, csak találgatni lehet, mi okozta. Elképzelhető, hogy az anyaméhben rátekeredett a köldökzsinór a kezükre, ezért nem tudott a karjuk teljes hosszában kifejlődni. De végtelen lenne a lehetőségek tárháza akkor is, ha azt latolgatnánk, vajon mi lehet az oka annak, hogy a fél karok ennyire hasonlóak.

„JOBBKEZES LENNÉK”
Arra sincs logikus magyarázat, a lányoknak miért kellett kilométerekre kerülniük egymástól ahhoz, hogy végre találkozzanak. Nagy Petra épp csak egy hónapja dolgozott művelődésszervezőként a gyöngyösi Mátra Művelődési Központban, amikor megbízták egy családi egészségnap megszervezésével, ahová a tokiói paralimpiára készülő Lévay Petrát is meghívta előadónak.
– Ekkor már sok mindent tudtam Petráról, de azt
nem, hogy a karunk úgy hasonlít egymásra, mint két tojás. A sport nem hozhatott össze minket, mert én egy sportágban sem leltem örömömet. Egyébként a mi családunkban a kézilabda a nagy favorit, biztos vagyok benne, ha lenne karom, én is kézilabdáznék – mondja Nagy Petra, aki szerint nincs abban semmi különös, hogy alkar híján leginkább a kézművességben és a fotózásban tudott kiteljesedni. – Főként dekorációs kellékeket, lakásdíszeket készítek. Már eljátszottam a gondolattal, hogy egyszer a hobbim lesz a munkám, és létrehozok majd egy vállalkozást. Gyerekkorom óta érdekel a barkácsolás, az alkotás, ami egyáltalán nem véletlen. Kiderült, hogy a bal agyféltekém dominánsabb, ezért jobban vonzanak a kreatív tevékenységek, mint a logikát igénylő feladatok. A tudomány szerint ez is azt bizonyítja, hogy jobbkezes lennék. A sors fintora, hogy épp a jobb alkarom hiányzik. Petrának nemcsak kézműves alkotásai, hanem fotói is egyediek, különlegesek. Képein egy üveggömb segítségével feje tetejére állítja a világot, és azt üzeni, valóban sok minden csak nézőpont kérdése. A lányok soha nem gondolkodtak azon, belevágjanak-e valamibe, kipróbáljanak-e valamit, ami akár még két kézzel is kihívást jelentene. Nagy Petrának a kézműveskedés, Lévay Petrának gyerekként az úszás, felnőttként pedig a triatlon lett az önmegvalósítás egyik formája. Hivatásukkal, hobbijukkal azonban nemcsak az álmaikat váltják valóra, hanem az önértékelésüket, önbizalmukat is erősítik. – Biztos vagyok benne, végtaghiányosként szinte kényszerként él bennünk, hogy bebizonyítsuk, mi is meg tudjuk csinálni azt, amit mások. Mindig ép sportolókkal edzettem, ugyanúgy a pajtásuk voltam, mint bárki más. Habár hiányzik a fél karom, soha nem örültem volna annak, ha emiatt másként bánnak velem. Imádok játszani, versenyezni. A sportolói létet is nagyon szeretem. Jó érzéssel tölt el, hogy fizikailag majdnem bármire képes vagyok. Ha kitalálom, hogy felkészülök egy maratonra, akkor meg tudom csinálni. Szeretem, hogy erős vagyok, hogy az erőnlétemnek köszönhetően szinte nincsenek határaim – magyarázza Lévay Petra, aki parasportolóként az olimpiai keret kvalifikációs listáján jelenleg a kijutó nyolcadik helyen áll. – Kétévesen tanultam meg úszni, amire a helyes testtartás miatt volt szükségem, hiszen végtaghiányosként nagyobb esélyem volt a gerincferdülésre. Az úszás mindig is komoly szerepet játszott az életemben. Egyszerűen szeretem. Emellett van egy belső igényem is arra, hogy semmit ne adjak fel, és egy kicsit mindig is túl akartam lépni a korlátaimon. A legnagyobb álmom válna valóra, ha kijutnék a paralimpiára. Több mint húsz éve készülök erre, bár mindössze hét éve triatlonozom élsportolóként. Nemcsak másoknak, saját magamnak is meg akartam mutatni, mire vagyok képes. Hogy ez azért van-e így, mert végtaghiányos vagyok, nem tudom, lehet.

CIPŐFŰZŐ, HAJGUMI, FÜLBEVALÓ
A lányok egyetértenek abban, hogy a nehézségek leküzdéséhez gyermekként a családjuktól kapták a legnagyobb segítséget. Majd gyorsan hozzáteszik: minden szeretetük és elfogadásuk ellenére szüleik sem tudták átérezni a helyzetüket. Tőlük sem lehetett elvárni, hogy azonosulni tudjanak azzal, hogyan lehetne bármit is megcsinálni másfél karral, amihez nekik evidens, hogy kettő kell. Petráéknak sok mindenre maguknak kellett ráérezni-ük, rájönniük. Lévay Petra azt mondja, a neki ma már munkát adó alapítvány által szervezett táborokban jó pár praktikát el tudott lesni a többiektől. – Itt tanultam meg például cipőfűzőt kötni. Nagyon bosszantott, hogy az egyik sorstársamnak ez egyáltalán nem okozott gondot, pedig neki is hiányzott az egyik alkarja. Végül addig küszködtem, hogy nekem is sikerült, aminek az lett az eredménye, hogy az óvodában én kötöttem be mindenkinek a cipőfűzőjét. Fontos, hogy a szülők és a pedagógusok elhiggyék, és velünk is elhitessék, mi sem vagyunk életképtelenek – nyomatékosítja Lévay Petra. – Sokat segíthet továbbá, ha az ép gyerekek megértik, hogy a sérült pajtásaikkal sem kell másként bánniuk, nekünk is lényegesen könnyebb így helytállnunk – fűzi hozzá Nagy Petra. – És mindemellé kell egy jó barát. Nekem is van egy, együtt nőttünk fel. Ő mindig pontosan tudta, mikor mire vagyok képes, hogy nem vagyok gyámoltalan, és ez sokszor segített beilleszkedni egy társaságba, egy közösségbe. A lányok szerint találékonyság és akarat kérdése minden, nincs lehetetlen vagy megoldhatatlan feladat. Vagy talán mégis?
Lévay Petra még huszonévesen sem jött rá arra, hogyan tudná egyedül összefogni vállig érő hosszú haját. Sokáig édesanyja, majd amikor önálló életet kezdett Budapesten, akkori választottja segített neki ebben. Ám a szerelem nem tartott örökké, és a szakítás után nagy törést jelentett neki a felismerés: van valami, amivel egyedül nem tud megküzdeni. A magányt, a kiszolgáltatottság miatt érzett szorongást végül előnyére fordította, és addig próbálkozott, míg egyedül össze nem tudta kötni hosszú haját. – Na, ez nekem a mai napig nem megy. Sajnos a páromat nem tudom rávenni arra, hogy fogja copfba a hajam, így jó esetben marad a csat – teszi hozzá Nagy Petra, majd kiderül, hogy a lányoknak a bedugós fülbevalóról is le kell mondaniuk, mert másfél kézzel az alapra illeszthető borsónyi nagyságú rögzítő is kifog rajtuk.

ÉRTÉKRENDSZŰRŐ
Ha már ők is szóba hozták a magánéletüket, úgy érzem, megkerülhetetlen a kérdés: végtaghiányos felnőtt nőként vajon nehezebb volt párt találniuk? Kiderül, egyáltalán nem volt könnyű. Nagy Petra egészen húszéves koráig azt tapasztalta, hiába tetszett valakinek, a fiúk nem mertek úgy nyitni, közeledni felé, ahogy szerette volna. Lévay Petra azt vette észre, hogy a párt kereső férfiak talán nagyobb tehernek vélik a végtaghiányát, mint amekkorát valójában jelent. – Igazat adok Petrának abban, hogy egy bizonyos kor után megérhet a személyiség annyira, hogy el tudjon fogadni valakit úgy, ahogy van. Ám érettség ide vagy oda, biztos akad olyan férfi, aki kezét-lábát törné Petráért, ha neki is két keze lenne. De mivel nincs, épp ezért esze ágában sincs megkörnyékezni őt. Ilyen emberrel nem szívesen alakítanék ki semmilyen kapcsolatot, még akkor sem, ha két kezem lenne. Valakinek az értékrendje kiváló szűrő arra, hogy az alapján válogassam meg a barátaimat vagy válasszam ki a páromat. Nekem nagyon fontos, hogy a barátom vagy a társam világnézete legalább annyira helyes legyen, mint amit én helyénvalónak tartok.

(megjelent: Nők Lapja, 2020. 07.  15.)

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.