„Őszintén kell élni” – Marci és Cili története

A Nők Lapjában (2019. év. 4. szám) olvastuk Dobray Sarolta riportját: Marci és Cili egy pár. Jóféle. Mondjuk, hogy idilli. Kicsit úgy irigykedik is rájuk az ember. Marci színész, Cili táncoktató, de a kis szobájuk a támogatott lakóotthonban olyan, mint egy alkotótábor. Festenek, rajzolnak, zenélnek, mindig van valami dolog. Semmi különös – különlegesek inkább. Mindketten […]

A Nők Lapjában (2019. év. 4. szám) olvastuk Dobray Sarolta riportját:

Marci és Cili egy pár. Jóféle. Mondjuk, hogy idilli. Kicsit úgy irigykedik is rájuk az ember. Marci színész, Cili táncoktató, de a kis szobájuk a támogatott lakóotthonban olyan, mint egy alkotótábor. Festenek, rajzolnak, zenélnek, mindig van valami dolog. Semmi különös – különlegesek inkább. Mindketten Down-szindrómások.

Azt láttam először, ahogy ülnek a háztetők felett, hajukban a meleg nyári szél. Sört kortyolnak. Sört. Beledőlnek a vakító délutánba. A kezük összeér. A szájuk is, adott esetben. Szerelem… Utóbbiban telnek a napjaik, mint egy galambmeleg buborékban, így is, hogy kinn minden csupa hó. Az utcán csakis kézen fogva járnak. Veszekednek is, Cili akkor ideges, kis szikrák szóródnak szét a feje körül, azt mondja. Marci akkor megpuhítja, elcsókolja onnan a kis szikrákat, meg egyéb szerelmes intim dolgokat művel, ezt és azt, amiket se nem akar, se nem kell itt részletezni.

Nincs is ebben semmi különös. Ez benne a különös.

Cilinek van is mondanivalója erről, mindenről van. Kicsit elakadnak néha a szavaik, megbotlanak önmagukban, de egy idő után ez senkit nem zavar. Figyelni kell, és kész, ahogy mindig, mindenkire figyelni kellene.

– Mi is emberek vagyunk, csak nem közönséges emberek. Mi különleges emberek vagyunk. – Felemelt fővel mondja ezt a lány, de nem olyan kifejezett büszkeséggel, inkább mint egy szilárdan, sőt szikáran tudott tényt, amelybe belenőtt, azaz amely őbeléje nőtt, izmosodott. Amit a szülei és az őt körülvevő jó emberek elárultak neki. Hogy a különbözősége különleges. Már-már kiváltság. Máshogy tán nem is lehetnének szinte teljesen önálló életet élő felnőttek, mint az őket minden oldalról megtartó, megerősítő szülői szeretet, figyelem és sok áldozat árán.

Valami sokadik érzékkel figyelnek egymásra. Az ember bevonódik, és irigykedni kezd a rosszfajta bonyolultságok hiányára. Hogy minden az, ami. A mozdulatok, a szavak, a tekintetek. Az érzések. Kicsike lakás ez, Rákospalotán, a Down Alapítvány lakóotthonában, ahol tizenkét értelmi sérült ember él, egy-két fős szobákban.

– Olyan ez itt, mint egy alkotótábor -mondja Marci, és nem véletlenül. – Alkotunk, egész nap. Vagy játszunk.

Marci arca sima, és komoly, és figyelmes. Feladatai vannak, ezt mindig hangsúlyozza. Dolgozik.

CSUPA CSIPKE

Reggelente nem kelnek korán, hagyják, hogy lassan nyíljanak szét a pilláik, ahogy az a pilláiknak éppen jólesik. Aztán következnek az ölelések. Álomból kinyúló, ébrenlétbe átkapaszkodó ölelések. Egy kockás és egy csíkos pizsama.

Marci mondja, hogy is van ez, menetrendszerűen:

– Csókolgatom a Cilit, finoman. Simogatom az arcát. Kedveskedem. Mert neki az jó.

– Nekem az jó – mondja rá Cili, és a téma le is van zárva, erről nincs mit többet beszélni.

Marci az ágyba viszi a lánynak a kakaót, aki aztán szigorúan törökülésben fogyasztja azt el, az ágy legközepébe belesüppedve. Mindig.

– A kakaót szereti – nyomatékosba a fiú. Cili meg elkészíti a reggelit, áll pizsamában a háztetők felett bezuhanó reggeli fényben, erősen koncentrál, minden egyes mozdulat egy külön egység, tojást süt, kétszer kettőt, mutatja türelemmel, ahogy a tojásokból palacsintaforma terül ki, abba aztán beleszórja a sajtot, feszes, vérbőrű retket vág hozzá, illetve bele, aztán egybehajtja az egészet.

– Töltött rántotta – jelenti, és kihúzza magát. És ebben megint nincsen semmi különös, nincs benne semmi, csak a jóllakás ígérete, a testé meg a szívé egyaránt. Reggeli közben dvd-t néznek. Minden reggeli közben.

– A nagy ho-ho-ho-horgász – emeli le a polcról Marci a színes dobozt, komolyan, megkérdőjelezhetetlenül. Szeretik, nevetnek rajta. Sokat nevetnek. Mosolyognak, legalábbis, hacsak a szoros figyelés nem komolyítja el épp el őket. A dvd-ket szenvedélyesen gyűjtik amúgy. Egész pontosan, sőt, szigorúan vannak egymás mellé sorozva a filmek, abc sorrendben, és műfaj szerint.

– Romantikus filmek, karatés filmek, izgalmas filmek… Harry Potter,

Star Wars, A Gyűrűk Ura. Ez pedig itt mind Walt Disney nézzük, minden egyes nap.

„Városbéli puhányok, nyavalyások, ha gyötör a láz…” Kortyolnak. Falatoznak, egymás mellett, teljes egyetértésben, senki más nem veheti be magát ebbe napfény keretezte körbe.

– Ugyanazon a napon születtünk -mondja Marci. – Augusztus 14-én. Csak ő 80-ban, én meg 86-ban.

Cilire néz: – Vártam, hogy találkozzunk.

– Vártál? – kérdez vissza a lány.

– Az esküvőt is meg kell szervezni. Tavaszra – így Marci.

– Megvan már a ruha is. Fölül csupa-csupa csipke. Gyönyörű.

– Gyönyörű… Fátyol is lesz. Azt csak megfogom majd, így, felemelem, és megcsókolom a Cilit, a világ legszebb menyasszonyát. – Mutatja, hogyan lesz. Csók.

– Három éve van már ez a szerelem -magyarázza tovább. – Akkor Cili nagyon szomorú volt folyton. Lelki beteg… Én nagyon sajnáltam. Aztán egyszer felhívtam magamhoz, és elcsattant az első csók.

– …és akkor rögtön vörös lett az arcom, úgy lettünk szerelmesek – fejezi be a lány, és az arca ragyog.

Marci azért még közbeszúrja, egészséges öntudattal:

– Azt tudni kell, hogy én tízéves korom óta csajoztam. Mondhatni, csajpárti vagyok. Tudom, hogy kell bánni a nőkkel. – kacsint hozzá.

Együtt mennek vásárolni is. Mindent együtt csinálnak. A takarítást is. Polconként van felosztva a munka. Erről jut eszébe – vagy nem erről – Cilinek, hogy felpattanjon, még a félig fogyott rántotta mellől. Egy élére hajtogatott újságot hoz, mint egy finom süteményt tartja elém, büszkén: – Ebben is benne van a Marci!

Benne is van, egy kis hír, fényképpel a lap alján, egy kimerevített pillanat a Baltazár Színház Graffaló című darabjából.

– Büszke vagyok rá! Marci színész.

– Színész vagyok – erősíti meg a színész, mintha csak a nevéhez tartozna ez: színész. – Cili pedig megsimítja a vőlegénye homlokát: – Milyen puha az arcod. Szeretlek.

– Te meg olyan vagy nekem, mint a fény, ami bevilágít a lelkembe.

így beszélgetnek, rövid, igaz, sima mondatokban. Most nincs semmi. Nézelődnek. Aztán jön a verseny, nem ellenséges, de egymásra licitálós félóra, mutatni, hogy ők igenis valakik, nem kevesebbek senkinél, sőt. Hogy vannak, nyomot hagynak.

– Írok verseket – húzza elő Cili a vastag dossziét, tele a sok papírlappal. Szaval, fejből:

Vastag homályban élek, homály fedi a messzeséget a hegyeket is beborítja a világot eltakarja tapogatom a sötétet a láthatatlan érzése bennem van

a csillagok élesen fénylenek ha az égre nézek, messzelátó vagyok Aztán Marci jön. Hogy ő is ír, mindent. Verset. Dalszöveget.

– írtam én már a Sziáminak is. Meg Zoránnak. Elküldtem, megköszönték szépen.

„Színház az egész világ, és én most egy / világot jelentő deszkába kapaszkodom-dom-dom / És ezt a nagy óceánt csak az ússza át, aki ott ül a személyes hullámo-mon-dom-dom-dom…”

A JÓ ZUMBÁSOK

Csönd van újra, elmerülnek az ablakon túli havakban. Aztán Cili lassan feláll, és táncolni kezd, a kicsi szoba közepén, mintha valami óvatos hullám venné a hátára, azzal táncol, hajlong finoman jobbra és balra, a szemét behunyja. Talán a zenét is hallja hozzá a fejében. Aztán számolni kezd. Egy-két-há-négy, egy-két-há-négy.

– Zumbaoktató is vagyok – szól aztán ki a hullámzásból. És valóban, egy otthonban oktat rendszerint latin táncokat a bennlakóknak. Egy tanfolyamon tanulta.

– Kicsit nehéz velük – vonja fel a szemöldökét. – Nem hajlítják be rendesen a könyöküket… Pedig a pontosság nagyon fontos! Hogy jó zumbások lehessenek. Mindenhez fontos a pontosság, hogy jók lehessünk benne. De szeretik. Azt szeretik benne, hogy szívvel-lélekkel lehet csinálni. Amit szívvel-lélekkel lehet csinálni, az boldogít.

Aztán Cili a szintetizátorhoz ül, Marci mellette, a gitárral. Ezt is szokták, csak úgy, van, hogy zenélni támad kedvük. Ez is csak annyi, amennyi: zene. Nem akarnak tőle se többet, se kevesebbet.

Akkor felcsendül Halász Judit Micimackója a cd-lejátszóból, és Marci odapördül egy mikrofonnal a kezében a helyre, ahol nemrég még Cili hullámzott. „Egy napon, mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt…” Kezeit a magasba emeli. – Taps! -és hozzáteszi: – Kicsit olyan vagyok ilyenkor, mint Freddie Mercury. – Kicsit tényleg olyan.

És megint Cili következik. Hogy fotómontázsokat készít. Szépek, nincs mese. Pedig mese az egész.

– Az ott én vagyok – mutat a montázs fényképes részére, az ott valóban ő, arcán az ismerős szemüveg és mosoly. – És itt vannak a fák, a sötét, szomorú ágaikkal. Abból nőnek ki a virágok. A színes, vidám, csodaszép virágok… Az meg ott, magam mellett is én vagyok… A képzeletemben, csinos ruhában és nagy hajjal. – És ott áll a képzeletbeli, újságokból összeollózott nő, egy vattahajú tündér. – Ez az álmom. És én megvalósítom az álmaimat! – mondja, és a műre mutat, az álomra, ami annyira valós, hogy ott a falon rátapaszthatjuk a tenyerünket. Újabb festményt húz elő. Izmos színes, kék és narancssárga, ég és föld.

– Jin és jang – kommentálja. – Én mindig gondolkodom, hogy jobb ember legyek inkább, vagy jobb nő. És hogy hogyan lehet összehozni a kettőt. Mert fönn van a nő, az ég közelében, és itt lenn a földön az ember. Jó lenne, ha az ég és a föld összeérne… – Marcira néz, szeretettel. – A férfiak mások, mint a nők. Nem olyan tökéletesek. Meg kell értenünk őket.

– De. A fiúk tökéletesek – kontráz a másik.

– Majdnem. Na jó, a Marci tökéletes. Csak nem nagyon. Fejlődnie kell abban, hogy hogyan kell a férfigondolkodás mellett nőként is gondolkodnia. – Ehhez nem fűz hozzá senki semmit.

A következő festményen egy halványkék, halványzöld sziget, a naplemente erős, meleg színeivel, a tenger világító kékjével. Röpülő hajú sellő.

– Ez a Makó sziget, a sellős mesefilmből – magyaráz tovább a lány – Életvidám színek. Én szeretem az életet. Az a legjobb benne, hogy élünk. Az embereket is szeretem. De a szeretet meg a szerelem a legcsodálatosabb. Én a Marciba szerelmes vagyok. Olyankor meg olyan rózsaszínes minden, mintha látnám, ahogy kis szívecskék lebegnek mindenütt – mutat körbe, a lebegő szívecskékre. És ebben most nincsen semmi émelyítő. – Együtt álmodozunk. Szép dolgokról. Különleges álmaink vannak. Együtt röpülünk bennük, a felhők felett.

– Nekem a fantáziám repül – fűzi tovább Marci. – Szárnyal! Varázslatok vannak bennem, ezt nevezik alkotásnak. Olyan vagyok ebben, mint Walt Disney. Ő az én hősöm – előhúz egy rajzot az asztal alól. Disney portréja, Marci tollából. Mert ő rajzol. Minden nap, most is. Körülötte a színes filctollak, úgy fogja meg mindegyiket, óvatosan, mint valami drága pennát.

„MINTHA A DESZKÁKBA KAPASZKODNÉK”

Ugrás. 3. kerület, Baltazár Színház.

Színes lepedők libegnek a színen, a színes lepedőkben pedig színes arcok, maszk nélkül is karakterek, játszás nélkül is valamilyenek, jelen lenni akarás nélkül is jelenlévők. Mint egy Fellini-film. Színek, fantázia és álom csattan össze a valósággal. A rét-jelenet. Vörös István Az üstökös című darabját próbálják, már hosszú hónapok óta, de így, a finisben már napi nyolc óra hosszát, minden egyes nap, két hete. Marci 2001 óta a szellemi fogyatékossággal élő színészekből verbuvált Baltazár Színház társulatának a tagja. Ez a munkája.

– Sas vagy, Marci, egy csodaszép sas, ne feledd – instruálja őt most Kováts Kriszta színésznő, aki a darabot rendezi. – Egy elvarázsolt sas legyél… – teszi még hozzá aztán.

– A színház engem feltart a levegőbe – így magyarázza Marci, mi neki ez az egész. – Mintha a deszkákba kapaszkodnék… Kicsit olyan vagyok én is akkor, mint a Latabár Kálmán.

A darab amúgy egy tinédzserlányról szól, aki más, mint a többiek. Mindenki meg akarja őt változtatni. A saját képére formálni. A „normálisnak” gondolt képre. Kiközösítik. A végén már az ön-gyilkosság szélére sodródik, aztán mégiscsak jön a happy end. Hogy az embernek először saját magát kell elfogadnia, és változtatni, ha kell, és onnantól minden kifényesedhet.

– Én szoktam sírni… – mondja Marci, komolyan. – Szeretek élni, de nem félek a haláltól. Hiába ijesztgetnek vele. Ki tudja, meddig élek, és a sors mit hoz. Én sokat foglalkozom a halállal. Én tudom, hogy az nem egy szomorú dolog. Ki kell vele békülni, nem úgy kell rá nézni, mint egy ellenségre, hanem mint egy barátra. Nem lehet folyton boldognak lenni, mert az nem lenne igaz. őszintén kell élni. Én azért tudok boldog lenni, mert mindig őszinte vagyok.

– De én félek a haláltól… – mondja aztán Cili halkan, maga elé, egy kis csönd után. – A színpadon el lehet játszani a halált. Az életben nem lehet.

Azt mondja, az élet jó. Hogy csak kevés rossz van benne. De mikor ehhez a részhez ér, mindene becsukódik, az addigi széles mozdulatai összezsugorodnak, a szeme pedig kevésbé fényesen világít.

– Mikor bántanak. Mikor csúfolnak -csak ennyit mond erről, többet nem akar. Amúgy is menniük kell. Zenélni, rajzolni, enni, inni, verset írni, játszani, ölelkezni, veszekedni, kibékülni. Kérdezem, mit csinálnak este. Nem is tudom, melyikük válaszol:

– Csillagok háborúját nézünk majd, összekulcsoljuk a lábunk, és boldogok leszünk…

(Szilvásy Mártonról és Janzsó Ciliről nemrég dokumentumfilm is készült „Ketten” címmel, amely többek között megnyerte az Új Delhi Filmfesztivál legjobb dokumentumfilmnek járó fő díj át.)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .