Riport a Nagybani piacról

Kistermelők nagypályán: elmaradtak-e az ügyeskedők a nagybaniról? A szem eszik először Az élelmiszer-kiskereskedelem a multiláncok térhódításával gyökeresen átalakult. Ugyanakkor a háziasszonyok a megmondhatói, hogy a hipermarketek legsilányabb része a zöldség-gyümölcs részleg. Nem véletlen, hogy a legendás őstermelői piac, a budapesti nagybani nemcsak túlélte az átalakulást, de forgalma sem csökkent az elmúlt évtizedekben. Szerdán és vasárnap […]

Kistermelők nagypályán: elmaradtak-e az ügyeskedők a nagybaniról?
A szem eszik először

Az élelmiszer-kiskereskedelem a multiláncok térhódításával gyökeresen átalakult. Ugyanakkor a háziasszonyok a megmondhatói, hogy a hipermarketek legsilányabb része a zöldség-gyümölcs részleg. Nem véletlen, hogy a legendás őstermelői piac, a budapesti nagybani nemcsak túlélte az átalakulást, de forgalma sem csökkent az elmúlt évtizedekben. Szerdán és vasárnap csúcsra jár. Ekkor látogattunk el oda mi is.

Sokan vagyunk, akik ha azt a szót halljuk, hogy „nagybani”, emlékeinkben szakadt 200-as Merci képe dereng fel utánfutóval, amelyből potrohos, arany nyakláncos alak ordít korhatáros mondatokat. A rendszerváltást megelőzően „nagybanin” a Bosnyák téri piacot értette mindenki, amely maga volt az őskáosz, a „megoldjuk okosba” típusú seftesek Mekkája. A helyzet 1991-re tűrhetetlenné vált, ekkor építette fel a fővárosi önkormányzat magánbefektetők bevonásával az új Budapesti Nagybani Piacot a Nagykőrösi úton, karnyújtásnyira az M5-ös autópályától.
Azóta a nagybanin az őstermelők és kiskereskedők mellett megjelentek az importőrök és a nagykereskedők raktárházai, a hűtő- és érlelőházak, immár a terület felét ezek foglalják el. A helyiek szerint manapság összehasonlíthatatlanul kisebb a tere az ügyeskedésnek. Helyette a személyes kapcsolatokon alapuló bizalom és az áruk minősége került előtérbe. E pozitív változásokat a piac helyiséggazdálkodási igazgatója, Kovács László azzal is alátámasztja, hogy ma már nemcsak a NAV Elektronikus Közúti Áruforgalom-ellenőrző Rendszere (EKÁER) tizedeli a csalókat, de a NÉBIH is könnyen visz-sza tudja követni az áru útját egészen a termőhelyig. Kötelező a ládákon tételesen feltüntetni minden származási információt, és a piaci házirend is meghatározza a követendő etikai normákat. Akit például áru átcsomagolásán érnek, azt örökre kizárják a piacról, és ugyanígy, ha valakinek eszébe jut jelöletlen vagy importtojásokat hazai tojásként értékesíteni, lebukás esetén a csalási kísérlet közhírré tétetik, ezzel az illető szakmai renoméjának is lőttek.
Az igazgató által festett napfényes képet azért némileg árnyalja az a NAV-tól kapott információnk, miszerint idén eddig 437 ellenőrzést végeztek az ország nagybani piacán működő adózóknál, és több mint 8,7 milliárd forint nettó adókülönbözetet állapítottak meg a terhűkre. Különösen az importárukkal kapcsolatos áfacsalások lehetősége vonzza a szervezett bűnözői csoportokat, az adóellenőrök is deklaráltan rájuk vadásznak. Tavaly bukott le egy társaság: spanyol epret csomagoltak magyar dobozokba, de azóta hasonló nagyságrendű esetről nem tudnak a fővárosi piac üzemeltetői. Egy biztos: nem az ezernyi vidéki kistermelő az, akiknél a fináncoknak sok babér terem, sokkal inkább a nagy láncok beszállítóinál érdemes vizsgálódniuk.
Szerda, 18 óra. Most kezdődik a hét egyik nagyvására. (A másik vasárnap ugyanekkor.) A félig fedett őstermelői rész számokkal jelzett bérelt placcain sorokat alkotnak a háttal álló dobozos furgonok a mögéjük kirakott árukkal. A sorok előtti utcácskákon különböző méretű villanytargoncák nyüzsögnek, villáikon raklapok imbolygó ládatornyokkal. A targoncás hordárok bámulatos ügyességgel manővereznek a tömegben, ritka a baleset. A kisebb tételek mozgatását békának hívott kézi emelőkkel oldják meg, de itt-ott feltűnik a Klösz György XIX. századi városképeiről ismert, ember-vontatású kétkerekű zöldségeskordé is.

Golfautóba ülünk Földes Máriával, az üzemeltető cég marketingesével. Huszonhárom év itteni szolgálat mondatja vele, hogy az emberi kapcsolatok tartják versenyben a nagybanit. Naponta ezrek fordulnak meg itt, nagyjából ugyanazok, számos az ismerős. Sokan vallják, hogy aki a legmagasabb minőségű szezonárut keresi a fővárosban, az előbb-utóbb itt köt ki. Nem véletlen, hogy ide járnak a jobb éttermek beszerzői is. Húsz éve helyben ment az alku, de az okostelefon forradalmasította a kereskedést. Az állandó vásárlók online küldik a rendelést, a termelők pedig otthon már e szerint állítják össze a raklapot, amit szaknyelven komissziózásnak hívnak. A komisszió a bizalomra épül, mert csak addig működik, míg a vevő nem csalódik. Sok vevő listával a kézben mustrálja a felhozatalt, tapasztalatból tudva, kinél milyen árura lehet számítani. Vásárláskor elvileg alkunak is van helye, de ez távolról sem úgy megy, mint mondjuk egy török bazárban. Talán nemzetkarakter kérdése, de itt az alkudozás kimerül abban, hogy „mennyi egy ládával?”, aztán vagy egy vállrándítás, és továbbmegy az illető, vagy vesz pár rekesszel. A piacnap végén magától esik az ár.
– Egy szabadföldi terménytől is olyan tökéletességet várnak el, mintha automata gépsorok gyártották volna – panaszolja Molnár Gábor barackőstermelő Abáról, akinek még az esztétikai elvárásoknál is nagyobb bánata, hogy idén hetvenszázalékos fagykár érte. A furgonja mögötti rekeszekben hibátlan szépségű sárgabarackok illatoznak. A tökéletlenebbek otthon maradtak, jók lesznek lekvárnak vagy pálinkának.
A szomszéd placcon a Gyékényesről érkezett Csaba (csak a keresztnevét árulja el) ideges, szikár férfi, de kései málnája kétségkívül reklámfotóra kívánkozik. A mindennél sérülékenyebb gyümölcs átlátszó dobozokban kínálja magát. Hajnalban még száron volt, délelőttre leszedték, zárt furgonba rakták, és most itt van sértetlenül, pedig a málnának az égvilágon minden árt. Ha esik, berothad, ha meleg van, szétfonnyad, ha zötyögős az út vagy durva kezű ember szedi, összetörik. Nem véletlenül drága, és nem ok nélkül van szegény Csaba vérnyomása is az egekben.
De nem csak a málna drágább, mint tavaly ilyenkor. Az árakat folyamatosan jegyzetelő útikalauzunk azzal magyarázza az általános áremelkedést, hogy idén elfagyott a barackosok 70-90 százaléka, és hasonló kár érte a szilva-, körte-, cseresznye- és meggytermelőket is. Ráadásul a forintgyengeség az importárut is drágítja – amit egyáltalán nem bánnak a hazai termelők. Általános nézet a körükben, hogy idén végre helyükre kerültek a terményárak, elérve azt a szintet, hogy megéri dolgozni. Most az a baj, hogy nem termett elég.
Megállunk egy baracktermelő párosnál, akiknek ládáiban sárgadinnyényi őszibarackok kelletik magukat. Az átlag feletti gyümölcsök mögött két meglepően fiatalos, Szeged mellől érkezett öregúr, a bordányi Monostori Mihály és a forráskúti Czékus Lajos tüsténkedik, és közben beavatnak a hosszú élet két titkába, ami nem más, mint a józan élet és a sok munka a barackosban. Az extra nagy barackokról a két termelő elmondja, hogy kárpótlásnak fogják fel őket, hiszen egyiküket 70, másikukat 85 százalékos fagykár érte, de legalább a megtermett gyümölcsök óriásira nőttek, és ugye „a szem eszik először”.
Utunkat a zöldségeseknél folytatjuk, ahol ugyanez a közmondás járja. A ládákban katonás rendben elhelyezett, tisztára mosott répák, ropogós húsos paprikák, nemzeti trikolóros hálóban fokhagymák, sőt van négyféle színű paradicsomból ízlésesen összeállított ládakompozíció, hogy a sarki fűszeresnek csak ki kelljen raknia. Érdekes, hogy míg a gyümölcsösök között nemigen akadt, addig a zöldségeseknek legalább a fele hölgy. A legtöbb családban az a leosztás: a férj ért a termesztéshez, az asszony az értékesítéshez. Az őstermelők elvileg csak saját terményüket árulhatják, persze nyílt titok, hogy szívességből vagy választékbővítés kedvéért szabályellenesen elhozzák más falubeli gazda áruját is – „de mi erről hivatalosan nem tudunk”, jegyzi meg Földes Mária -, tudniillik a túlszabályozás az egészet megfojtaná.
A dinnyesoron a marketinges hölgy bemutat „a dinnyések nagyasszonyának”, Bognár Jánosáénak, akit csak Bogi Zsuzsiként ismer itt mindenki. Férjével negyven éve őstermelő Szekszárd mellett, és nagy újító. Itt ő honosította meg a raklapra épített dinnyekalodát, miután panaszkodtak a kereskedők, mennyi fizikai munka van az ömlesztett dinnyével. Ö csinált divatot a dinnyék matricás márkajelzéséből is, és neki lett először online pénztárgépe a dinnyések közül. Tőle tudjuk meg, hogy nem mesebeszéd a dinnye csengő hangjából, a héj fényéből megállapítani, hogy jó-e. A szedésérettséget pedig a szár száradásából lehet megtudni. Az, hogy a dinnye egyszínű vagy csíkos, teljesen mindegy, mert a lényeg, hogy sok legyen a napsütés, közben kapjon vizet is, és akkor minden fajta finom.

Körutazásunkat az egyik banánérlelőben zárjuk, ahol a dolgozók ugyancsak nevetve oszlatják szét a városi legendát, mely szerint a banánt a hajóúton érlelik. A valóság az, hogy zölden szedik le valahol Közép-Amerikában, és fertőtlenítés után 14 fokos hűtőkonténerekben utaztatják egészen valamelyik európai kikötőig, ahonnan hűtőkamionokban érkezik az itteni érlelőbe. Az ekkor még mindig zöld áru be-érése csak az érlelőben indul el, ami a hőmérséklet szabályozásával és etiléngázzal történik négy-tíz nap alatt aszerint, hogy a megrendelő melyik napra szeretné időzíteni a tökéletesen sárga állapotot.
Este van, csakhamar záróra. Húsz óra után betódulnak a szatyros vásárlók a befőznivaló-ért. A vásárnap után rengeteg hulladék marad hátra. A takarítás reggel hatkor kezdődik, amit több mint harminc ember végez univerzális gépekkel. A hulladékot szelektálják, a zöldet komposztálják. A másnapi nyitásra készen kell lenni, mert a kör kezdődik elölről. A piac örök és halhatatlan.

(megjelent: Magyar Nemzet, 2020. 08. 29.)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .